A laikusok számára talán nem ismert tény, hogy a múzeumokban az általuk birtokolt festményeknek körülbelül a 20%-át láthatjuk a falakon. A többi a raktárban rejtőzködik. Vannak olyan képek is, amelyeket még soha nem állítottak ki. Akkor miért tartják mégis maguknál? Mert a múzeumok célja nem csak az, hogy látogatókat fogadjon - komoly kutatómunka is zajlik a falai között. Tehát a feladata a gyűjtés is - minél több műtárgya van, annál jobban tudja ezt a célt szolgálni.
Sok olyan festményt, grafikát, plakátot őriznek, ami annyira nem jó, hogy érdemes legyen kitenni - de attól még fontos mérföldkő lehet egy művész életében, vagy aprócska adalék. És persze időről időre meglepő felfedezések is születnek. Kiderülhet egy híres képről, hogy hamisítvány - vagy épp ellenkezőleg, nem is névtelen az alkotója, hanem igazi sztár. A múzeumok többsége amúgy a hamis képeket is megőrzi - egyrészt mert abból is lehet tanulnia a jövő művészettörténészeinek, másrészt meg kiderülhet később, hogy mégsem hamis.
Minden országban hasonló az arány - és mindenütt fáj a kutatóknak, hogy nincs olyan egységes adatbázis, ahol minden kép megtalálható lenne. Ezért hát a BBC óriási vállalkozásba fogott pár éve - minden egyes angol múzeumot felkerestek és lefotózták, webre tették az összes ott található festményt. Némelyiket még soha előtte nem fényképezték le. Most mind megtalálható a "your paintings" nevű honlapon. Ez a 20 ezer festmény persze új műsorlehetőséget is nyújt - név nélküli, vagy másolatnak titulált képeket vizsgálnak meg jobban, hogy kiderítsék, vajon nem-e egy igazi kincs rejtőzik a raktárban. És bizony néha kiderül, hogy érdemes körbenézni.
Persze ez nem csak jótékonykodás, az így felfedezett képekből brilliáns dokumentumfilmeket lehet készíteni, végigkísérni egy-egy ilyen kutatás kalandos útját.
Ha valaki jól tud angolul, keressen rá a Youtube-on a "Your paintings" és a "Fake or fortune" című filmekre.
A"Fake or fortune" olyan sikeres, hogy már a harmadik évadot forgatják. Ebben egy adott műalkotásról próbálják kideríteni, hogy igazi kincs, vagy csak hamisítvány. Ezek többsége néha már évtizedek óta egy család tulajdonában van, de valami baj van a képpel. Nincs benne a nagy hivatalos katalógusban, vagy már meg is mondták róla, a szakértők pár évtizede, hogy hamis, de a tulajdonos nem nyugszik bele. A komoly történeti kutatást, levéltározást ma már tökéletesen ki tudja egészíteni a CSI-ból ismert igazságügyi technika, aminek a segítségével akár évtizedes pontossággal meg tudják mondani, mikor készült egy festmény.
Óriási drámák vannak a műsorban - hiszen nem kicsi a tét. Egy hamis Chagall semmit sem ér - egy eredeti milliókat. Fontban. Tényleg igazi vagyon.
Meg ott vannak a személyes sorsok, hősök is. A család, akitől a nácik vitték el erőszakkal a festményt, ami most felbukkan egy aukción. A szemétdombon talált festmény, amit húsz évig őriz egy nagyon szegény család a lomtárban és végül kiderül, hogy vagyont ér - de megjelenik egy másik család, 8akik nagyon gazdagok persze) és állítják, hogy a kép az övék volt, de senki nem tudja, mikor és hogyan került el tőlük. A jog szerint ha ellopták tőlük, akkor az övék - de ha mondjuk a nagymama annak idején elajándékozta, akkor már nem. A tét többszázzmillió. És persze vannak olyan döbbenetes fordulatok is, amire még a műsor készítői sem számítanak - miszerint Franciaországban egy új törvény lépett életbe, ami szerint minden hamis műtárgyat meg kell semmisíteni és a tulajdonos (aki szerint pedig valódi) nézheti, hogy porrá ég a családi vagyon.
Nekünk Magyaroknak is sok elveszett festményünk, hamisból is bőven akad. És persze kutatóink is vannak, akik nem kevés pénzt, energiát fektetnek az elveszett műkincsek felkutatásába. Az alábbi cikk elkészítéséhez az egyik ilyen magyar "képvadász", Barki Gergő nyújtott segítséget. A cikk a Nők Lapja Évszakok 2013 tavaszi lapszámában jelent meg.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------
ELVESZETT MAGYAR MŰKINCSEK NYOMÁBAN
A művészettörténészek munkája gyakran olyan, mint a detektíveké. Bár nincs benne annyi lövöldözés, de titkok, rejtélyek, óriási felfedezések bőven akadnak, ha az ember igazán elszánt és hajlandó jó sok időt, energiát és gyakran nem kevés pénzt is áldozni a kutatásra.Fodor Marcsi eltűnt festmények nyomában járt.
Nincs olyan művész a világon, akinek
minden egyes műve meglenne. A képek, szobrok bizony kallódnak,
elvesznek, megsemmisülnek. Magyarország viharos történelme során
pedig még gyakrabban történt meg, mint máshol. Így aztán van
munkájuk a teljességre törekvő művészettörténészeknek, akik
kutatásaik során folyamatosan azzal szembesülnek, hogy a sok festő
nagyon jelentős műve csak leírásból vagy fekete-fehér fotóról
ismerhető.
Ebben a cikkben most ilyen képek
szerepelnek. Senki nem tudja hol vannak, hogy megvannak-e még
egyáltalán vagy áldozatul estek valami természeti katasztrófának.
Van, amit azért tart rejtve és titokban a tulajdonos, mert tudja,
hogy milyen érték van a birtokában és félti a nyilvánosságtól.
De biztos, hogy olyan is van közöttük, amelyekről a tulajdonosnak
fel sem tételezi, hogy értékes lenne.
Sokan reménykednek azonban abban, hogy
ezek a képek egyszer csak előkerülnek és valódi színeikkel,
szépségükkel, kézzel fogható valódiságukkal elbűvölik a
szakmabelieket. Hiszen olyan izgalmas rejtőzik mindegyik
mögött!
Vészi Margit a huszadik század
elejének jól ismert alakja volt, maga a megtestesült múzsa. Egész
életében művészek között mozgott, és ő maga is tehetségesen
írt, festett, zenélt. Nagy művész nem lett belőle, de nélküle
tagadhatatlanul szegényebb lett volna a világ, mert meglepően sok
alkotást ihletett sziporkázó egyénisége és különleges
szépsége.
Első szerelme Ady Endre volt, aki a
Margita élni akar című verset hozzá írta. Ebben a verses
regényben szerepel Ottokár, a festő, aki szerelmével üldözi a
főhősnőt. A kortársak úgy vélték, hogy Ottokár nem más, mint
Kernstok Károly, mert aki jó barátságban volt a Vészi családdal
és gyakran összejárt velük.
Kernstok képét nézve hajlamosak
vagyunk elhinni, hogy a feltételezés akár igaz is lehet. A finom
arcvonások, a lágy tekintet akár egy szerelmes asszonyé is lehet.
Ám a legendának valószínűleg semmi valóságalapja nincs.
Kernstok 12 évvel volt idősebb Vészi Margitnál és boldog
házasságban élt. A felesége ráadásul ismerte a lányt, gyakran
találkozott vele és az ebben az időszakban született leveleiben
egy szóval sem említi, hogy gyanakodna egy házasságon kívüli
kapcsolatra.
Valószínűbb, hogy Vészi Margit
apja, akinek kiterjedt művészeti kapcsolatai voltak kérte fel
Kernstokot, hogy készítsen a lányáról egy portrét, amit utána
annyira nagy becsben tartottak, hogy a család ebédlőjében függött
sokáig. A második világháború idején veszett nyoma, azóta nem
tudjuk, hol lehet. Fennmaradt egy fotó is, ahol Kernstok éppen a
képen dolgozik, ám azon még Margit előtt egy zongora is van.
Lehet, hogy később átfestette a képet, de az is, hogy a mű két
változatban készült el.
Berény Róbert: Aktos kompozíció,
1906
Vészi Margit egész életében
otthonosan mozgott a művészi körökben. Amikor érettségi után
Párizsba utazott festészetet tanulni, hamarosan tagjává vált a
helyi magyar festők közösségének. Ott készítette ezt a
fényképet Berény Róbert műtermében és a kép azért is
izgalmas dokumentum, mert ez az egyetlen fotó, amin ezt a nem kicsi
festményt láthatjuk. Ráadásul nem akárki van az előtérben,
hanem maga a festő. Igazi polgárpukkasztó alkotás, és nagyon is
beleillik a Berényről alkotott képbe, aki nagyon is szeretett
botrányt kelteni festményeivel.
Amikor Párizsi tanulmányútjáról
hazatért a Nemzeti Szalon 1911-es kiállításán a Nyolcak csoport
összesen kiállított száz képéből 49-et állított ki. De nem a
mennyiség miatt írtak róla az újságok, hanem azért, mert a
stílus, amit képviselt, idegen, furcsa és meghökkentően modern
volt Magyarországon. Nem szerették anatómiailag furcsa, elrajzolt
képeit, különös perspektíváit és a merész színeit. Berényt
azonban nem érdekelték a kritikák - nem volt rászorulva, hogy a
piacnak dolgozzon, jómódú szülei támogatták művészeti
tevékenységét és magabiztosságot adott neki a tudat, hogy azt a
modern és haladó irányzatot képviseli, ami Párizsban is divatban
volt.
Ez a kép azonban nem az anatómiai
furcsasága miatt botrányos, hanem a témája miatt. Párizsban
ekkoriban olcsón lehetett modellt kapni és a fizetésben a szex ára
is benne foglaltatott. A képen a meztelen lány védekezően fonja
össze maga előtt a karjait - mintha nagyon is kellemetlen lenne
számára a szituáció. A félmeztelen férfialak azonban nagyon jól
érzi magát, lazán ejti le maga mellé a karjait, őt nem
feszélyezi a meztelenség, sem a sajátja, sem a lányé.
Hozzátartozik a mindennapjaihoz, mint ahogyan az is, hogy pénzért
megveheti, amit akar.
A rejtett pszichológiai utalások
egyáltalán nem véletlenül szerepelnek a képen, hiszen Berény
már ekkoriban is érdeklődött a pszichoanalízis iránt és
hazatérve Magyarországra heti rendszeres gyűléseken vendégül
látta a Magyar Pszichoanalitikus Társaság tagjait. A téma húsba
vágóan fontos volt számára, hiszen mániákus depresszióban
szenvedett. Mániás időszakaiban születtek színes, meghökkentően
újszerű képei - ám a hosszabb depressziós korszakaiban ecsetet
sem tudott a kezébe venni.
Czóbel Béla: Fekvő akt, 1907
Czóbel Béla életművének majd 80%-a
hiányzik, nagy szerencse, ha időnként előkerül egy-egy új kép,
még akkor is, ha csak fekete-fehér változatban. Barki Gergely
művészettörténésznek szerencséje volt, amikor az Országos
Széchenyi Könyvtárban rábukkant erre a fényképre, amely
ráadásul valószínűleg Czóbel Béla leghíresebb és legtöbbet
képét ábrázolja. Az 1907-es francia fauve kiállításon Matisse
Kék aktjával szemben lett kiállítva, és a híres mecénás,
Gertrude Stein szerint a két kép közül ez volt a vadabb.
Ebből a fekete-fehér reprodukcióból
nem derül ki egyértelműen, mi volt az, ami annyira felháborította
a franciákat. Talán a nő állatias feje, vagy a nyíltan
feltárulkozó meztelensége. Esetleg azok a színek, amelyeket erről
a képről nem tudunk megítélni. Ezért is fontos lenne élőben is
látni a képet, talán akkor megfejthetnénk a rejtélyt.
Az biztos, hogy Czóbel számára a kép
meghozta a sikert. Igazi világpolgárként beilleszkedett a francia
festészeti és kulturális életbe, a leghíresebb Fauve-ok
mesterekkel együtt állított ki és a képeit szerették és vették
a párizsiak. A legnagyobb erényének azt a különleges, egyedi
"magyar ízt" tartották, ami minden képét ott sejlik,
egy hímzett párna, függöny vagy terítő képében. És persze
ott volt az a nyersesség is a képein, amit olyan izgalmasan
keletiesnek találtak a nézők.
Czóbel ígéretes nemzetközi
karrierje azonban 1914-ben kettétört. A világháború kitörésekor
menekülnie kellett és szinte mindent otthagyott a műtermében. A
francia állam a képeit lefoglalta és 1921-ben elárverezte. Ezek a
képek azóta is hiányoznak, pedig nagyon fontos szerepük lenne
Czóbel Béla korai és nagyon fontos korszakának jobb
megismerésében.
Czigány Dezső: Boros Ady
Czigány Dezső a huszadik század magyar művészetének legsötétebb
figurája, akinek a munkásságát nem lehet elválasztani a ténytől,
hogy 55 évesen öngyilkos lett, ám előtte kiirtotta egész
családját. Megölte harmadik feleségét, aki súlyos rákbeteg
volt, a velük együtt élő 28 éves lányát és 2 éves unokáját
is, mielőtt végzett volna magával.
Ez a sötét árnyék azóta is
ránehezedik egész életművére, és azóta mindent ennek
függvényében tudunk csak értelmezni. A sötét árnyakat, amelyek
körbeveszik az alakjait, a furcsa, homályba vesző önarcképeit,
vad, nyers színeit.
Robbanékony, agresszív természet
volt, állítják a kortársai, de valójában muszáj volt erősnek
és akaratosnak lennie egész életében, hiszen szegény bádogos
gyerekeként jött világra. Mivel az iskolából kicsapták, soha
nem sikerült leérettségiznie, ezért hiába volt szikrázóan
tehetséges, nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Egy
festő, legyen művelt - ezzel az indokkal tanácsolták el. Ám
tehetségére felfigyelt Hollósi Simon és kihívta magához
Münchenbe. Czigány Dezső ott tanult meg festeni és gordonkázni
is.
Sokak szerint a zene segített neki
féken tartani érzelmei és ez segítette át az egyre gyakoribbá
váló depressziós időszakain is, amelyek minden siker ellenére
egyre gyakrabban köszöntöttek be hozzá. A harmincas évek végén
Dél-Franciaországban hatalmas háza volt, ahol nagystílűen élt -
ám két válása mindenét elvitte, szegényen költözött haza
Magyarországra. Búcsúlevelében azt írta, hogy a jövendő
második világháború zsidóüldözéseitől félti a családját,
azért viszi őket is magával. Arra kérte barátját, Berény
Róbertet, hogy semmisítse meg képeit - az utókor azóta is hálás
neki, hogy ezt a kívánságot nem teljesítette, mert Czigány képei
zseniálisak.
Így maradt fenn ez az Ady kép is -
egyike annak a féltucatnyinak, amelyet készített. Ők ketten
ugyanis nagyon jó barátságban voltak, erőszakos, önpusztításra
hajlamos jellemük nagyszerűen összecsengett. Ady egy levelében
ezt írta Lédának: "Czigány elkészült új portrémmal.
Esténként villanyfénynél ültem neki. Rendkívül sikerült
érdekes, de kegyetlen kép. Valósággal leleplezés s majdnem
karikatúra, ami magának biztosan nem fog tetszeni. Most szeretne
rólam egy negyedik képet festeni..." A "Boros Ady"
ahogyan ezt a képet nevezik, évtizedek óta lappang, sokak szerint
ez a legjobb kép, ami valaha is készült Adyról.
Tihanyi Lajos: A Pont St-Michel
Párizsban, 1910
Tihanyi a korszak legizgalmasabb
figurája. Tizenegy évesen agyhártyagyulladást kapott,
megsüketült, és többé-kevésbé megnémult. Miután felépült
abbahagyta az iskolát és saját kezébe vette a tanulmányait.
Felmérte, milyen lehetőségei vannak egy süketnémának és mivel
lábadozása alatt sokat rajzolgatott, úgy döntött, festő lesz.
Hivatalos, rendszeres festői képzésben
soha nem részesült - de ez egyáltalán nem látszik képein. Korai
munkái nagyon is élethűek - de aztán később az expresszionista
irányzat követője lett és úgy döntött, hogy a valóság hű
utánzása helyett inkább a valóságot festi meg. Eltúlzott
formái, a végletekig leegyszerűsített figurái és érzékien
élénk színei igazabbak minden tükörnél. Jó emberismerő volt,
ez jól látszik portréin is, amelyek nem szépek - de a lélek
mélyére látnak. A modelljei azt szerették benne legjobban, hogy
soha nem azt emelte ki, amit torz vagy gúnyolnivaló, hanem azt,
amit szeretni lehet.
Még gyerekként eldöntötte, hogy
betegsége semmiben nem fogja megakadályozni. Koncertekre járt, az
ujját a székre téve élvezte a zene rezonanciáját, és három
nyelven is megtanult: angolul, franciául és németül. Kitűnően
olvasott szájról és lassan és nehezen, de egy kicsit beszélni is
tudott. Képeit azonban nem szerette eladni - irreálisan magas árat
kért értük, ezért bár sikeres és szeretett festő is lehetett
volna, sokszor éhezett és valódi nyomorban élt.
Festészeti karrierje során végigjárta
a magyar emigránsok szokásos útját: Bécs és Berlin után végül
Párizsban kötött ki, ahol élete végéig élt. A Montmartre-on
bérelt egy picike, egyszobás műtermet, ami egyben a lakása is
volt, az egyik sarokban a konyhával. Az ott töltött évek alatt a
környék egyik nevezetességévé vált, bő, piszkos
bársonykabátjával, mindig kócos hajával. A kávéházban ülve
gyakran nézte kedvtelve a körülötte hömpölygő tömeget, az
embereket, találgatta ki hová megy, honnan jön, imádta Párizst,
a színeket, a mozgalmasságot, a pezsgő kulturális életet.
55 évesen halt meg. A gyermekkorában
egyszer már elkapott agyhártyagyulladás visszatért, és négy nap
alatt végzett vele. Családja nem volt, végrendeletében barátaira
hagyta műveit, akik 1970-ben a magyar államnak ajándékozták a
képeket. Ez a kép az egyik korai képe, egyike azon kevésnek, amit
eladott. Ezt a fotót New Yorkból kapta Barki Gergely, és hogy
színes, azt bizonyítja, hogy a kép nem pusztult el, valahol meg
kell lennie.
Cikkünk szakértője: A magyar
képvadász
Barki Gergely művészettörténész
2002 óta kutatja fel az elveszett magyar műkincseket. "Wanted"
című, az Artmagazinban megjelent sorozatának hatására eddig
mintegy húsz kép került elő. De a szorgos munka és az alapos
kutatás mit sem ér szerencse nélkül. Talált már képet
ágyneműtartóban, poros múzeumi raktárban és ócskapiacon is, de
legnagyobb fogását a szerencsének köszönheti.
2010 karácsonyán kislányával nézte a beszélő egérről szóló Stuart Little című filmet, amikor egyszer csak megfordult vele a világ. A filmbéli család kandallója felett ismerősnek tetsző kép függött. Bár korábban csak fekete fehér fotón látta a képet, azonnal felismerte, Berény Róbert egy régóta lappangó alkotása volt az amerikai film díszlete, ami utoljára 1928-ban volt Magyarországon kiállítva. Alvó nő, fekete vázával. Barki karácsony után azonnal levelezésbe kezdett a film alkotóival ám csak azt tudta meg, hogy a festmény már nincs a stúdió birtokában. Többhetes nyomozás után találta meg a díszlettervező egykori asszisztensét, aki elmondta neki, hogy első pillantásra beleszeretett a képbe és amint lehetett, megvette azt. Jelképes összegért jutott hozzá a többtízmilliós alkotáshoz - amit azonban nem akar eladni, de szívesen kölcsönadja majd kiállításokra.
2010 karácsonyán kislányával nézte a beszélő egérről szóló Stuart Little című filmet, amikor egyszer csak megfordult vele a világ. A filmbéli család kandallója felett ismerősnek tetsző kép függött. Bár korábban csak fekete fehér fotón látta a képet, azonnal felismerte, Berény Róbert egy régóta lappangó alkotása volt az amerikai film díszlete, ami utoljára 1928-ban volt Magyarországon kiállítva. Alvó nő, fekete vázával. Barki karácsony után azonnal levelezésbe kezdett a film alkotóival ám csak azt tudta meg, hogy a festmény már nincs a stúdió birtokában. Többhetes nyomozás után találta meg a díszlettervező egykori asszisztensét, aki elmondta neki, hogy első pillantásra beleszeretett a képbe és amint lehetett, megvette azt. Jelképes összegért jutott hozzá a többtízmilliós alkotáshoz - amit azonban nem akar eladni, de szívesen kölcsönadja majd kiállításokra.