Oldalak

2014. április 28., hétfő

10 igazi meglepetés a Disney filmekben


Miután a Jégvarázs megjelent DVD-n és az embereknek módjuk nyílt rá, hogy visszatekerjék, és megállítsák a filmet ott, ahol csak akarták, kiderült, hogy szerepel benne valaki (bár csak egy villanásnyi ideig) aki nem is oda tartozik. Ha az ember kimerevíti, jól látható: Rapunzel ott sétál a hídon, amin Anna épp átszalad. Persze nem könnyen felismerhető, mert hiányzik jellegzetes szőke sörénye, de hát tudjuk, a végső jelenetben megválik tőle és barna lesz a haja.

Nem olyan nagy meglepetés ez persze, ha az ember tudja: a rajzfilmkészítők efféle, villanásnyi időre megjelenő alakokat más mesékbe is be szoktak csempészni időnként. Bár az igaz, nagyon szemfülesnek kell lenni hozzá, hogy az ember rádöbbenjen arra, hogy amit lát, nem is oda tartozik. (Bevallom, én nem voltam ilyen szemfüles, a netről gyűjtöttem ezeket a gyöngyszemeket! :-)

1. Jégvarázsban szerepel Rapunzel



2. A kis hableányban ott van a vendégek között Hamupipőke "apósa" a királyfi apja és annak kancellárja.


3. A Herkulesben megjelenik Simba halálos ellenfele (és nagybátyja) Zordon az Oroszlánkirályból.


4. Tarzanban ott van a Szépség és a Szörnyeteg legaranyosabb figurái közül Kanna néni és Csészike a táborban - igaz, szemek és száj nélkül, de azért egyértelműen felismerhetően.


5. A 101 kiskutyás üldözéses jelenetnél hirtelen felbukkan a sok-sok kutya között Susi és Tekergő. 


6. A Notre-Dame-i toronyőr bevezető jelenete csak úgy hemzseg az oda nem illő alakoktól. Itt láthatjuk Belle-t a Szépség és a Szörnyetegből, Szőnyeget az Aladdinból és bár én nem látom, a szemfülesek szerint az Oroszlánkirály Pumpája ott lapul.


7. Amikor a Mackótestvérben Kinai felzavarja a lazacokat, véletlenül Nemo is előugrik. (Nem csoda, hogy az apja nem találja.)


8. Aranyhaj és a nagy gubanc kocsmajelenetében ott lapul Pinokkió is - újra fabábúként.


9. A hercegnő és a béka ünnepi felvonulásán Triton király alakú kocsidíszt is láthatunk, aki ugyebár Ariel apukája a Kis hableányban.


10. Amikor Aladdin legnépszerűbb szereplője, Dzsini belenéz a receptkönyvébe, a Kis hableányból jól ismert Sebastiant húzza elő.



2014. február 24., hétfő

Elveszett csodák nyomában


Ő itt a képen Kernstok Károly, a huszadik század elejének egyik leghíresebb avantgárd festője. De a képen a kutatók számára nem ő a legérdekesebb. Róla végül is elég sok fénykép maradt fenn. Az igazi izgalmat a háta mögötti festmény rejti, mert fogalmunk sincsen róla, hol lehet. Kicsit homályos, a fény is pont azon tükröződik, de annyit ki lehet belőle venni, hogy egy főkötős nő van rajta, aki a zongora előtt ül. ha előkerülne, milliókat érne. Az ilyen rejtőzködő műkincsek egyáltalán nem ritkák - és időről időre bizony előkerülnek ezek az "alvó" műkincsek.

A laikusok számára talán nem ismert tény, hogy a múzeumokban az általuk birtokolt festményeknek körülbelül a 20%-át láthatjuk a falakon. A többi a raktárban rejtőzködik. Vannak olyan képek is, amelyeket még soha nem állítottak ki. Akkor miért tartják mégis maguknál? Mert a múzeumok célja nem csak az, hogy látogatókat fogadjon - komoly kutatómunka is zajlik a falai között. Tehát a feladata a gyűjtés is - minél több műtárgya van, annál jobban tudja ezt a célt szolgálni.
Sok olyan festményt, grafikát, plakátot őriznek, ami annyira nem jó, hogy érdemes legyen kitenni - de attól még fontos mérföldkő lehet egy művész életében, vagy aprócska adalék. És persze időről időre meglepő felfedezések is születnek. Kiderülhet egy híres képről, hogy hamisítvány - vagy épp ellenkezőleg, nem is névtelen az alkotója, hanem igazi sztár. A múzeumok többsége amúgy a hamis képeket is megőrzi - egyrészt mert abból is lehet tanulnia a jövő művészettörténészeinek, másrészt meg kiderülhet később, hogy mégsem hamis.
Minden országban hasonló az arány - és mindenütt fáj a kutatóknak, hogy nincs olyan egységes adatbázis, ahol minden kép megtalálható lenne. Ezért hát a BBC óriási vállalkozásba fogott pár éve - minden egyes angol múzeumot felkerestek és lefotózták, webre tették az összes ott található festményt. Némelyiket még soha előtte nem fényképezték le. Most mind megtalálható a "your paintings" nevű honlapon. Ez a 20 ezer festmény persze új műsorlehetőséget is nyújt - név nélküli, vagy másolatnak titulált képeket vizsgálnak meg jobban, hogy kiderítsék, vajon nem-e egy igazi kincs rejtőzik a raktárban. És bizony néha kiderül, hogy érdemes körbenézni.
Persze ez nem csak jótékonykodás, az így felfedezett képekből brilliáns dokumentumfilmeket lehet készíteni, végigkísérni egy-egy ilyen kutatás kalandos útját.
Ha valaki jól tud angolul, keressen rá a Youtube-on a "Your paintings" és a "Fake or fortune" című filmekre.
A"Fake or fortune" olyan sikeres, hogy már a harmadik évadot forgatják. Ebben egy adott műalkotásról próbálják kideríteni, hogy igazi kincs, vagy csak hamisítvány. Ezek többsége néha már évtizedek óta egy család tulajdonában van, de valami baj van a képpel. Nincs benne a nagy hivatalos katalógusban, vagy már meg is mondták róla, a szakértők pár évtizede, hogy hamis, de a tulajdonos nem nyugszik bele. A komoly történeti kutatást, levéltározást ma már tökéletesen ki tudja egészíteni a CSI-ból ismert igazságügyi technika, aminek a segítségével akár évtizedes pontossággal meg tudják mondani, mikor készült egy festmény.
Óriási drámák vannak a műsorban - hiszen nem kicsi a tét. Egy hamis Chagall semmit sem ér - egy eredeti milliókat. Fontban. Tényleg igazi vagyon.
Meg ott vannak a személyes sorsok, hősök is. A család, akitől a nácik vitték el erőszakkal a festményt, ami most felbukkan egy aukción. A szemétdombon talált festmény, amit húsz évig őriz egy nagyon szegény család a lomtárban és végül kiderül, hogy vagyont ér - de megjelenik egy másik család, 8akik nagyon gazdagok persze) és állítják, hogy a kép az övék volt, de senki nem tudja, mikor és hogyan került el tőlük. A jog szerint ha ellopták tőlük, akkor az övék - de ha mondjuk a nagymama annak idején elajándékozta, akkor már nem. A tét többszázzmillió. És persze vannak olyan döbbenetes fordulatok is, amire még a műsor készítői sem számítanak - miszerint Franciaországban egy új törvény lépett életbe, ami szerint minden hamis műtárgyat meg kell semmisíteni és a tulajdonos (aki szerint pedig valódi) nézheti, hogy porrá ég a családi vagyon.

Nekünk Magyaroknak is sok elveszett festményünk, hamisból is bőven akad. És persze kutatóink is vannak, akik nem kevés pénzt, energiát fektetnek az elveszett műkincsek felkutatásába. Az alábbi cikk elkészítéséhez az egyik ilyen magyar "képvadász", Barki Gergő nyújtott segítséget. A cikk a Nők Lapja Évszakok 2013 tavaszi lapszámában jelent meg.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ELVESZETT MAGYAR MŰKINCSEK NYOMÁBAN

A művészettörténészek munkája gyakran olyan, mint a detektíveké. Bár nincs benne annyi lövöldözés, de titkok, rejtélyek, óriási felfedezések bőven akadnak, ha az ember igazán elszánt és hajlandó jó sok időt, energiát és gyakran nem kevés pénzt is áldozni a kutatásra.Fodor Marcsi eltűnt festmények nyomában járt.

Nincs olyan művész a világon, akinek minden egyes műve meglenne. A képek, szobrok bizony kallódnak, elvesznek, megsemmisülnek. Magyarország viharos történelme során pedig még gyakrabban történt meg, mint máshol. Így aztán van munkájuk a teljességre törekvő művészettörténészeknek, akik kutatásaik során folyamatosan azzal szembesülnek, hogy a sok festő nagyon jelentős műve csak leírásból vagy fekete-fehér fotóról ismerhető.
Ebben a cikkben most ilyen képek szerepelnek. Senki nem tudja hol vannak, hogy megvannak-e még egyáltalán vagy áldozatul estek valami természeti katasztrófának. Van, amit azért tart rejtve és titokban a tulajdonos, mert tudja, hogy milyen érték van a birtokában és félti a nyilvánosságtól. De biztos, hogy olyan is van közöttük, amelyekről a tulajdonosnak fel sem tételezi, hogy értékes lenne.
Sokan reménykednek azonban abban, hogy ezek a képek egyszer csak előkerülnek és valódi színeikkel, szépségükkel, kézzel fogható valódiságukkal elbűvölik a szakmabelieket. Hiszen olyan izgalmas rejtőzik mindegyik mögött!

Kernstok Károly: Vészi Margit, 1900-as évek eleje

Vészi Margit a huszadik század elejének jól ismert alakja volt, maga a megtestesült múzsa. Egész életében művészek között mozgott, és ő maga is tehetségesen írt, festett, zenélt. Nagy művész nem lett belőle, de nélküle tagadhatatlanul szegényebb lett volna a világ, mert meglepően sok alkotást ihletett sziporkázó egyénisége és különleges szépsége.
Első szerelme Ady Endre volt, aki a Margita élni akar című verset hozzá írta. Ebben a verses regényben szerepel Ottokár, a festő, aki szerelmével üldözi a főhősnőt. A kortársak úgy vélték, hogy Ottokár nem más, mint Kernstok Károly, mert aki jó barátságban volt a Vészi családdal és gyakran összejárt velük.
Kernstok képét nézve hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a feltételezés akár igaz is lehet. A finom arcvonások, a lágy tekintet akár egy szerelmes asszonyé is lehet. Ám a legendának valószínűleg semmi valóságalapja nincs. Kernstok 12 évvel volt idősebb Vészi Margitnál és boldog házasságban élt. A felesége ráadásul ismerte a lányt, gyakran találkozott vele és az ebben az időszakban született leveleiben egy szóval sem említi, hogy gyanakodna egy házasságon kívüli kapcsolatra.
Valószínűbb, hogy Vészi Margit apja, akinek kiterjedt művészeti kapcsolatai voltak kérte fel Kernstokot, hogy készítsen a lányáról egy portrét, amit utána annyira nagy becsben tartottak, hogy a család ebédlőjében függött sokáig. A második világháború idején veszett nyoma, azóta nem tudjuk, hol lehet. Fennmaradt egy fotó is, ahol Kernstok éppen a képen dolgozik, ám azon még Margit előtt egy zongora is van. Lehet, hogy később átfestette a képet, de az is, hogy a mű két változatban készült el.

Berény Róbert: Aktos kompozíció, 1906
Vészi Margit egész életében otthonosan mozgott a művészi körökben. Amikor érettségi után Párizsba utazott festészetet tanulni, hamarosan tagjává vált a helyi magyar festők közösségének. Ott készítette ezt a fényképet Berény Róbert műtermében és a kép azért is izgalmas dokumentum, mert ez az egyetlen fotó, amin ezt a nem kicsi festményt láthatjuk. Ráadásul nem akárki van az előtérben, hanem maga a festő. Igazi polgárpukkasztó alkotás, és nagyon is beleillik a Berényről alkotott képbe, aki nagyon is szeretett botrányt kelteni festményeivel.
Amikor Párizsi tanulmányútjáról hazatért a Nemzeti Szalon 1911-es kiállításán a Nyolcak csoport összesen kiállított száz képéből 49-et állított ki. De nem a mennyiség miatt írtak róla az újságok, hanem azért, mert a stílus, amit képviselt, idegen, furcsa és meghökkentően modern volt Magyarországon. Nem szerették anatómiailag furcsa, elrajzolt képeit, különös perspektíváit és a merész színeit. Berényt azonban nem érdekelték a kritikák - nem volt rászorulva, hogy a piacnak dolgozzon, jómódú szülei támogatták művészeti tevékenységét és magabiztosságot adott neki a tudat, hogy azt a modern és haladó irányzatot képviseli, ami Párizsban is divatban volt.
Ez a kép azonban nem az anatómiai furcsasága miatt botrányos, hanem a témája miatt. Párizsban ekkoriban olcsón lehetett modellt kapni és a fizetésben a szex ára is benne foglaltatott. A képen a meztelen lány védekezően fonja össze maga előtt a karjait - mintha nagyon is kellemetlen lenne számára a szituáció. A félmeztelen férfialak azonban nagyon jól érzi magát, lazán ejti le maga mellé a karjait, őt nem feszélyezi a meztelenség, sem a sajátja, sem a lányé. Hozzátartozik a mindennapjaihoz, mint ahogyan az is, hogy pénzért megveheti, amit akar.
A rejtett pszichológiai utalások egyáltalán nem véletlenül szerepelnek a képen, hiszen Berény már ekkoriban is érdeklődött a pszichoanalízis iránt és hazatérve Magyarországra heti rendszeres gyűléseken vendégül látta a Magyar Pszichoanalitikus Társaság tagjait. A téma húsba vágóan fontos volt számára, hiszen mániákus depresszióban szenvedett. Mániás időszakaiban születtek színes, meghökkentően újszerű képei - ám a hosszabb depressziós korszakaiban ecsetet sem tudott a kezébe venni.

Czóbel Béla: Fekvő akt, 1907
Czóbel Béla életművének majd 80%-a hiányzik, nagy szerencse, ha időnként előkerül egy-egy új kép, még akkor is, ha csak fekete-fehér változatban. Barki Gergely művészettörténésznek szerencséje volt, amikor az Országos Széchenyi Könyvtárban rábukkant erre a fényképre, amely ráadásul valószínűleg Czóbel Béla leghíresebb és legtöbbet képét ábrázolja. Az 1907-es francia fauve kiállításon Matisse Kék aktjával szemben lett kiállítva, és a híres mecénás, Gertrude Stein szerint a két kép közül ez volt a vadabb.
Ebből a fekete-fehér reprodukcióból nem derül ki egyértelműen, mi volt az, ami annyira felháborította a franciákat. Talán a nő állatias feje, vagy a nyíltan feltárulkozó meztelensége. Esetleg azok a színek, amelyeket erről a képről nem tudunk megítélni. Ezért is fontos lenne élőben is látni a képet, talán akkor megfejthetnénk a rejtélyt.
Az biztos, hogy Czóbel számára a kép meghozta a sikert. Igazi világpolgárként beilleszkedett a francia festészeti és kulturális életbe, a leghíresebb Fauve-ok mesterekkel együtt állított ki és a képeit szerették és vették a párizsiak. A legnagyobb erényének azt a különleges, egyedi "magyar ízt" tartották, ami minden képét ott sejlik, egy hímzett párna, függöny vagy terítő képében. És persze ott volt az a nyersesség is a képein, amit olyan izgalmasan keletiesnek találtak a nézők.
Czóbel ígéretes nemzetközi karrierje azonban 1914-ben kettétört. A világháború kitörésekor menekülnie kellett és szinte mindent otthagyott a műtermében. A francia állam a képeit lefoglalta és 1921-ben elárverezte. Ezek a képek azóta is hiányoznak, pedig nagyon fontos szerepük lenne Czóbel Béla korai és nagyon fontos korszakának jobb megismerésében.

Czigány Dezső: Boros Ady
Czigány Dezső a huszadik század magyar művészetének legsötétebb figurája, akinek a munkásságát nem lehet elválasztani a ténytől, hogy 55 évesen öngyilkos lett, ám előtte kiirtotta egész családját. Megölte harmadik feleségét, aki súlyos rákbeteg volt, a velük együtt élő 28 éves lányát és 2 éves unokáját is, mielőtt végzett volna magával.
Ez a sötét árnyék azóta is ránehezedik egész életművére, és azóta mindent ennek függvényében tudunk csak értelmezni. A sötét árnyakat, amelyek körbeveszik az alakjait, a furcsa, homályba vesző önarcképeit, vad, nyers színeit.
Robbanékony, agresszív természet volt, állítják a kortársai, de valójában muszáj volt erősnek és akaratosnak lennie egész életében, hiszen szegény bádogos gyerekeként jött világra. Mivel az iskolából kicsapták, soha nem sikerült leérettségiznie, ezért hiába volt szikrázóan tehetséges, nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Egy festő, legyen művelt - ezzel az indokkal tanácsolták el. Ám tehetségére felfigyelt Hollósi Simon és kihívta magához Münchenbe. Czigány Dezső ott tanult meg festeni és gordonkázni is.
Sokak szerint a zene segített neki féken tartani érzelmei és ez segítette át az egyre gyakoribbá váló depressziós időszakain is, amelyek minden siker ellenére egyre gyakrabban köszöntöttek be hozzá. A harmincas évek végén Dél-Franciaországban hatalmas háza volt, ahol nagystílűen élt - ám két válása mindenét elvitte, szegényen költözött haza Magyarországra. Búcsúlevelében azt írta, hogy a jövendő második világháború zsidóüldözéseitől félti a családját, azért viszi őket is magával. Arra kérte barátját, Berény Róbertet, hogy semmisítse meg képeit - az utókor azóta is hálás neki, hogy ezt a kívánságot nem teljesítette, mert Czigány képei zseniálisak.
Így maradt fenn ez az Ady kép is - egyike annak a féltucatnyinak, amelyet készített. Ők ketten ugyanis nagyon jó barátságban voltak, erőszakos, önpusztításra hajlamos jellemük nagyszerűen összecsengett. Ady egy levelében ezt írta Lédának: "Czigány elkészült új portrémmal. Esténként villanyfénynél ültem neki. Rendkívül sikerült érdekes, de kegyetlen kép. Valósággal leleplezés s majdnem karikatúra, ami magának biztosan nem fog tetszeni. Most szeretne rólam egy negyedik képet festeni..." A "Boros Ady" ahogyan ezt a képet nevezik, évtizedek óta lappang, sokak szerint ez a legjobb kép, ami valaha is készült Adyról.

Tihanyi Lajos: A Pont St-Michel Párizsban, 1910
Tihanyi a korszak legizgalmasabb figurája. Tizenegy évesen agyhártyagyulladást kapott, megsüketült, és többé-kevésbé megnémult. Miután felépült abbahagyta az iskolát és saját kezébe vette a tanulmányait. Felmérte, milyen lehetőségei vannak egy süketnémának és mivel lábadozása alatt sokat rajzolgatott, úgy döntött, festő lesz.
Hivatalos, rendszeres festői képzésben soha nem részesült - de ez egyáltalán nem látszik képein. Korai munkái nagyon is élethűek - de aztán később az expresszionista irányzat követője lett és úgy döntött, hogy a valóság hű utánzása helyett inkább a valóságot festi meg. Eltúlzott formái, a végletekig leegyszerűsített figurái és érzékien élénk színei igazabbak minden tükörnél. Jó emberismerő volt, ez jól látszik portréin is, amelyek nem szépek - de a lélek mélyére látnak. A modelljei azt szerették benne legjobban, hogy soha nem azt emelte ki, amit torz vagy gúnyolnivaló, hanem azt, amit szeretni lehet.
Még gyerekként eldöntötte, hogy betegsége semmiben nem fogja megakadályozni. Koncertekre járt, az ujját a székre téve élvezte a zene rezonanciáját, és három nyelven is megtanult: angolul, franciául és németül. Kitűnően olvasott szájról és lassan és nehezen, de egy kicsit beszélni is tudott. Képeit azonban nem szerette eladni - irreálisan magas árat kért értük, ezért bár sikeres és szeretett festő is lehetett volna, sokszor éhezett és valódi nyomorban élt.
Festészeti karrierje során végigjárta a magyar emigránsok szokásos útját: Bécs és Berlin után végül Párizsban kötött ki, ahol élete végéig élt. A Montmartre-on bérelt egy picike, egyszobás műtermet, ami egyben a lakása is volt, az egyik sarokban a konyhával. Az ott töltött évek alatt a környék egyik nevezetességévé vált, bő, piszkos bársonykabátjával, mindig kócos hajával. A kávéházban ülve gyakran nézte kedvtelve a körülötte hömpölygő tömeget, az embereket, találgatta ki hová megy, honnan jön, imádta Párizst, a színeket, a mozgalmasságot, a pezsgő kulturális életet.
55 évesen halt meg. A gyermekkorában egyszer már elkapott agyhártyagyulladás visszatért, és négy nap alatt végzett vele. Családja nem volt, végrendeletében barátaira hagyta műveit, akik 1970-ben a magyar államnak ajándékozták a képeket. Ez a kép az egyik korai képe, egyike azon kevésnek, amit eladott. Ezt a fotót New Yorkból kapta Barki Gergely, és hogy színes, azt bizonyítja, hogy a kép nem pusztult el, valahol meg kell lennie.

Cikkünk szakértője: A magyar képvadász
Barki Gergely művészettörténész 2002 óta kutatja fel az elveszett magyar műkincseket. "Wanted" című, az Artmagazinban megjelent sorozatának hatására eddig mintegy húsz kép került elő. De a szorgos munka és az alapos kutatás mit sem ér szerencse nélkül. Talált már képet ágyneműtartóban, poros múzeumi raktárban és ócskapiacon is, de legnagyobb fogását a szerencsének köszönheti.
2010 karácsonyán kislányával nézte a beszélő egérről szóló Stuart Little című filmet, amikor egyszer csak megfordult vele a világ. A filmbéli család kandallója felett ismerősnek tetsző kép függött. Bár korábban csak fekete fehér fotón látta a képet, azonnal felismerte, Berény Róbert egy régóta lappangó alkotása volt az amerikai film díszlete, ami utoljára 1928-ban volt Magyarországon kiállítva. Alvó nő, fekete vázával. Barki karácsony után azonnal levelezésbe kezdett a film alkotóival ám csak azt tudta meg, hogy a festmény már nincs a stúdió birtokában. Többhetes nyomozás után találta meg a díszlettervező egykori asszisztensét, aki elmondta neki, hogy első pillantásra beleszeretett a képbe és amint lehetett, megvette azt. Jelképes összegért jutott hozzá a többtízmilliós alkotáshoz - amit azonban nem akar eladni, de szívesen kölcsönadja majd kiállításokra.


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More