Oldalak

2012. február 29., szerda

Nem kilóra mérik


Őszintén hiszek benne, hogy az életben mindennek van értelme. A betegségnek is. Semmiképp nem átugorható lépcsőfok. A személyes fájdalom alázatra nevel, megmutatja mik az élet igazi szépségei és értékei. De ha a gyerek beteg? Na, azt már nem olyan könnyű elfogadni.

Amikor Borsival terhes lettem, a nyolcadik héten vérezgetni kezdtem. Nem túl erősen, de folyamatosan. A nőgyógyász pár tablettát írt fel, pihenést javasolt és azt mondta: a természet tudja a dolgát. Ha a baba meg akar maradni, nem lesz baj. Ha elmegy, jobb is így. Azzal vigasztalt, hogy sok-sok éve, amikor a felesége volt terhes, elmentek színházba, és ott a felesége olyan erősen vérezni kezdett, hogy azonnal kórházba szállították. Senki nem adott esélyt sem a fiúknak. És lám, immár 30 éves is elmúlt, két méter magas, erős pasi. Szóval ne adjam fel.
Eszembe se jutott feladni. Feküdtem amennyit csak lehetett egy egyéves mellett, állandóan émelyegtem és hányingerem volt a gyógyszertől. Nem emlékszem már a nevére, de az íze a mai napig a számban van. Pici, sárga tabletta volt, ami már a számban olvadni kezdett. Nem tudtam olyan gyorsan lenyelni, hogy ne kezdjek el öklendezni amint a számba veszem.
De eszembe se jutott abbahagyni. Hittem benne, hogy segíteni fog.
Persze a fizikai segítség mellett elkél a lelki is. Akkoriban nagyon sokat gobelineztem. És azt gondoltam, hogy csinálok egy fogadalmi képet. A máriapócsi híres könnyező kép mását kezdtem el kihímezni. Aprólékos munka a hímzés. Sok idő kell hozzá és sok alázat. Ül az ember hosszú-hosszú órákon át, és a munka monotonitása megnyugtatja. Azt éreztem, hogy nem vagyok kiszolgáltatott az elemeknek - én is teszek valami a születendő gyerek egészségéért. Megfogadtam, hogy a képet, ha elkészül a templomnak ajándékozom, a születendő gyerek keresztelőjén.
Majdnem egy hónapig tartott a vérezgetés, sok-sok aggodalommal. De a végén úgy tűnt, hogy minden rendben van. Nem a babának volt baja, a méhszájamon volt egy seb. Mikor meggyógyult, a hímezgetős kedvem is alábbhagyott. Már nem volt szükség a meditálós nyugalomra, amit a készítése közben éreztem. És persze az egyéves mellett nem lehetett nyugodtan ücsörögni, estére meg a pocaklakó fárasztott el.
És akkor megszületett Borsika. A gyönyörű, egészséges gyermekem, császár után simán és még a szoptatással se volt gond. Igazi álombaba volt. Evett, aludt és szinte soha nem sírt. Úgy tűnt, hogy az imáim valóra váltak.
És akkor jött a telefon, hogy beteg, és kórházba kellett mennünk. A hímzés hirtelen újra fontos lett, elsőként tettem be a táskámba. Mintha az Úristen figyelmeztető ujja kérte volna számon, hol a kép, én meg kétségbeesetten próbáltam minden szabad időmben befejezni, hátha akkor megkönyörül rajtunk az élet, és kiderült, hogy a lányom mégis egészséges.
De a dolgok persze nem így működnek. A kép majdnem kész volt, mikor bevonultam a kórházba, és amikor az utolsó öltést tettem, megjött az eredmény is.
Borsika PKU-s. És ez így marad egész életén át.
Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Hiszen én teljesítettem a magam fogadalmát. Miért lett mégis beteg a gyerek, akit annyira vártam? Persze már akkor is éreztem, hogy a dolog sántít. Mert Borsika egészséges, és ez az egész diéta dolog kezelhető, de a fájdalom mégis akkora volt, hogy sutba dobtam a képet. És hosszú időre a keresztelőről is elfeledkeztem.
Hosszú ideig tartott, míg belenyugodtam ebbe az egész PKU dologba, sokáig hibáztattam magam, még akkor is, ha ennek nincs értelme.
De olyan két év után egyszer csak eszembe jutott a kép. Ami ott volt szépen összehajtogatva a szekrény mélyén. És a keresztelő is egyre fontosabb lett. Hiszen a nagynak is volt. És a mi görögkatolikus papunk egy tüneményes pasi. Négy gyerekkel. Akik közül az egyik nagyon súlyos fogyatékossággal született. Ezért megkértem, hogy szánjon rám egy kis időt és mondja már el, hogy ő, akinek nyilván nagyon jóban kell lennie Istennel, hogyan is dolgozta fel ezt a dolgot.
Csodálatos napot töltöttem vele és a feleségével. Szinte egész nap kísérgettem őket, beszélgettem velük. És olyan mondatokat mondtak, amik egy életre belém ivódtak. Például olyan hülyén éreztem magam, amikor arról panaszkodtam nekik, hogy milyen nehéz is a diéta, hiszen ott volt mögötte egy csodálatos, egészséges gyerek. Ők meg csinálhatta bármit, az ő kislányuk állapotán semmi nem segített. De nem mondták, hogy ugyan már, mit akarsz, csak annyit, hogy a "szomorúságot nem kilóra mérik" és amikor arról meséltek, hogy mi minden jót hozott az életükbe a beteg gyerek, akkor hirtelen értelmet kapott az a mondat is, amit már jól ismertem és olyan közhelyesnek hangzott, hogy "isten útjai kifürkészhetetlenek".
Persze nem mondták, hogy örülnek, és nem kezdtek ájtatos papolásba arról, hogy minden így csodálatos. Az én papom azt is elmesélte, hogy amikor egy vizsgálat miatt a klinikai halál állapotába kellett kerülnie a gyerekének, miközben ő az ölében tartotta (én nem tudom milyen vizsgálat ez, de ennél kegyetlenebb dolgot elképzelni se tudok) akkor és ott ő is fellázadt Isten ellen, mert ezt egy szülőnek ép ésszel lehetetlen elviselni.
Mindenesetre amikor hazamentem, akkor elővettem a képet és másnap elvittem bekereteztetni. És elkezdtük megszervezni Borsika keresztelőjét. A képet pedig vittük magunkkal. Akkor és ott tudtam először őszintén hálát adni azért, hogy az én Borsikám ilyen. Mindennel együtt.

Persze nem kell minden betegség mögött egész filozófiai rendszert felépíteni, de időnként igenis érdemes belegondolni, hogy miért az adott terület a gyerek gyenge pontja. A torokproblémák arra utalnak, hogy kimondatlan problémák, titkok vannak a családban. A fülgondok, hogy valamit nem akar meghallani, nem akar elfogadni a gyerek. A mandulaműtét az én gyerekkoromban még nagyon gyakori volt, nekem is kivették. A gondok persze ezzel nem oldódtak meg, csak elhúzódtak, egészen addig, míg felnőttként újra meg kellett ismételni a műtétet. Az elsőről nincs sok emlékem, csak az, hogy egy gyönyörű plüssmacit kaptam, ha sikerül csöndben maradnom. A másodikra azonban élesen emlékszem. Őrült fájdalom követte és nagyon megkínlódtam, míg felgyógyultam. Azt hiszem, ha a szülők ezzel tisztában lennének, sokkal jobban meggondolnák, belevágnak-e. Azzal, hogy kiszednek egy szervet nem oldják meg a problémát, de rontják a gyerek öngyógyító képességét. Nagyon örültem, amikor sok-sok kutatás után találtam egy olyan orvost, aki hasonlóképp vélekedik a témáról, mint én, és több sikeres esete is van, akiknél sikerült megúszni a műtétet - csak azt sajnálom, hogy nem találkoztam vele hamarabb. A vele készült interjú a Kismama magazin 2008 januári számában jelent meg, és őrült nagy sikere volt. Hasonlóképp, mint a szintén vele készült fülfájós cikknek.


Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja

Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More