Oldalak

2011. november 22., kedd

A szépség igazi arca

Angliában az elmúlt fél évben öt nő került súlyos állapotba közvetlenül hajfestés után. Te tudod, hogy mi minden van abban, amit magadra kensz? Megnézed a krémek összetételét? Figyelsz rá, hogy ne tartalmazzon káros anyagokat? Vagy egyszerűen hiszel a hirdetéseknek?

A héten egy kétgyermekes édesanya esett kómába miután felkente a szokásos hajfestékét, amit már évek óta gond nélkül használt. Először csak szédülni kezdett, majd arra panaszkodott, hogy nem kap levegőt. Bár a férje azonnal kórházba vitte, útközben leállt a légzése és kómába esett. Azt mondják, hogy ha felépül is, szinte biztos, hogy agykárosodást szenvedett.
A bűnös a PPD (Para-Phenylenediamine) nevű vegyület, ami főleg sötét színű hajfestékekben található. Ez nem színezőanyag. Azért teszik a hajfestékbe, hogy a festett hajat ragyogóbbá tegye. Mivel nem ürül ki a szervezetből, az évek alatt lassan egyre több lesz belőle, és ha elér egy kritikus szintet, és a használója allergiás rá, bármely következő hajfestés közben bekövetkezhet a katasztrófa. A gyártó azt tanácsolja, hogy mindenki minden hajfestés előtt végezzen bőrpróbát - de tegye a szívére a kezét aki rendszeresen otthon festeget és vallja be, hogy ő így tesz-e. Vagy egyszerűen csak bízik a szerencséjében, arra gondolva, hogy mi a legrosszabb, ami megtörténhet - egy kis pirosság, viszketés, kiütés, és arra is igen kicsi az esély. Ki számít arra, hogy akár bele is halhat a hajfestésbe?
Én már jóideje elolvasom, hogy mit tartalmaznak a krémeim. Ételt se veszek anélkül, hogy tudnám mi van benne. Az első döbbenet az volt, hogy a felét se értem annak, amit olvasok. Hát elkezdtem utánaolvasni, hogy mégis mit jelentenek a furcsa, hosszú, latin szavak. És egymás után jöttek a döbbenetek. Elsősorban az, hogy az összetevők legtöbbje egyáltalán nem az én szépülésemet szolgálja, hanem azt, hogy az adott termék minél tovább megőrizze a minőségét. Hogy én, mint vevő elégedett legyek vele. Nem az eredménnyel, hiszen az az esetek jelentős részében csak illúzió - inkább a krém állagával, illatával és színével.
Ha az embernek munkaköri kötelessége, hogy minél több krémet kenjen magára, egy idő után nagyon is megválogatja, hogy mit vesz a kezébe. Aki pedig szépségrovatot vezet, az könnyen lehet válogatós, hiszen naponta kapja a legújabb cuccokat - krémeket, sminkeszközöket, parfümöket. Visszaküldeni semmit sem kell, hiszen a cél az, hogy próbálja ki az újságíró, hogy milyen az adott termék. És aztán persze írja is meg, hogy tetszett neki.
Ha őszinte akarok lenni, ez a világ legjobb állása. Nincs az a nő, aki ne szédülne meg a folyamatos kényeztetéstől. Világválság ide vagy oda - a nők még manapság is vagyonokat költenek a saját szépségükre, nem csoda, hogy ez az iparág még a legrosszabb gazdasági helyzetben is virágzik. Hiszen a recept olyan egyszerű! Csinálj egy krémet, találj ki hozzá egy hangzatos szlogent és tegyél mellé egy szép arcot. Egy nő se fog reklamálni, amiért nem lett olyan szép, sima bőrű, mint a képen látható agyonretusált sztár. Ugyanis annak fogja magát érezni akkor is, ha száz forintnyi hatóanyag nincs a tégelyben. És mire elmegy a kedve a krémtől, kijön a polcokra egy újabb.
Nem mondom, hogy nincsenek nagyon jó minőségű, tiszta és hatékony termékek a piacon, de nem könnyű felkutatni őket. Pedig vannak területek, ahol nagyon is fontos lenne, hogy ne hagyjuk magunkat elszédíteni. Te például tudtad, hogy a dezodor amit magadra teszel, akár veszélyes is lehet? Az egyik kedvenc cikkemben erről írtam - és hogy ne csak riogassak, de alternatívát is felmutassak, összeszedtem néhány terméket, amit bátran és jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki valóban egészségtudatosan akar élni.

Az egészséges dezodorokról szó
ló cikkem a Nők Lapja Egészség 2009. áprilisi számában jelent meg.




2011. november 11., péntek

Eljön majd az alvás ideje

Akinek kicsi gyereke van, jól tudja, milyen a nagyon durva alváshiány. A fogzás, az emésztés, a betegség, a telihold, a front mind-mind álmatlanná teszik a gyereket és zombivá az anyukát. Csak azzal tudok vigasztalni mindenkit - előbb-utóbb minden gyerek megtanul aludni!

Nem voltam persze én se mindig ilyen nyugodt, ha szóba került a téma. Én ugyanis igazi nagyalvó vagyok, aki képes akár 12 órákat is aludni, ráadásul hajnalban teljesen életképtelen vagyok. Sok minden aggasztott, amikor terhes voltam - de az alvás egyáltalán nem szerepelt az papamamás gondolataim között, hiszen aludni mindenkinek kell, gondoltam én naivan.
Amikor a nagylányom megszületett, teljesen döbbenten tapasztaltam, hogy ez a gyerek nem alszik. Este nem akar ágyba menni, éjjel kettőkor azt hiszi, hogy nappal van már és játszani akar, aztán hajnal ötkor, az első napsugár láttán úgy megörül, hogy utána már nem akar ágyban maradni, és számára kezdődik a nap. A délutáni alvás? Na, arról meg nem is hallott, az ágyában pláne nem, esetleg véletlenül, a babakocsiban történhet ilyen vele, de csak addig, míg sétálnak vele, ha megáll a kocsi, ébred a baba.
Ez a létező legrosszabb kombó egy kezdő anyuka számára, aki amúgy is mindentől fél, és leginkább attól, hogy valamit ő csinál rosszul, és hogy csinálhatná jobban is. De az alvás nem ilyen. Azt nem lehet se tanítani, se erőltetni.
Emlékszem, minden nap hitetlenkedve néztem az órát és a gyereket - itt valami nagyon nincs rendjén, gondoltam, és persze mindent bevetettem, még seprűt is tettem az ágya alá, mert anyósom esküdözött, hogy biztos megrontotta valaki a kicsit és ezzel el tudom majd űzni az átkot.
Félévnyi alváshiány után már ez se tűnt teljesen értelmetlennek, de persze semmit sem használt. Mint ahogyan a szoptatás helyett kínáljam vízzel, meg a hagyjam sírni és az aludjunk együtt féle tanács se vált be. Márpedig tanácsban nincs hiány, mert az alvás a legforróbb topik a kismamák csevegései során. Mindenkinek gondja van vele - és ha mégsem, az csak még irritálóbb. Az olyan anyák, akik azt mesélték, hogy az ő gyerekük este 7-kor már alszik, reggel 8-kor ők keltik, majd délben 3-4 órát még szunyókál is a baba... na, az mindig kiverte nálam a biztosítékot. Mert nem kétlem én, hogy van ilyen - de biztos vagyok benne, hogy ez az abnormális, nem az, ha a gyerek folyton felébred és nem tud aludni.
Onnan tudom ezt biztosan, hogy amikor a Kismama újságnak írtam cikket az alváshiányról, egyáltalán nem volt nehéz riportalanyt találnom. Úgy tűnt, mintha az összes kétéven aluli gyerek anyukája szenvedne ettől, és attól is, hogy ezzel a gondjával egyedül van.
És persze arra is rájöttem, hogy nagyon sok múlik azon, hogy viseli az ifjú anyuka, ha korán kell kelnie. Mert aki amolyan hajnali pacsirta, az lehet, hogy örül is annak, hogy hajnalban amikor még minden békés, csendes és a fények is olyan puhák, még játszhat egy órát a kicsivel, mielőtt felkelnek a nagyok. Mások számára ez maga a pokol, minden szépség nélkül.
Amikor egy barátnőm arról sírt a vállamon, hogy a gyerek éjjel 10-kor alszik el, kettőkor felriad, majd 5-kor kel és ez milyen rémes, mélységesen együtt éreztem vele. De amikor ugyanazon a napon egy másik barátnőm örömmel mesélte, hogy képzeljem el, a kéthónapos lánya átalussza az éjszakát, mert este 10-kor már alszik, és ötig húzza a lóbőrt, úgy, hogy közben csak egyszer ébred fel, kettőkor... na, itt rá kellett jönnöm, hogy mennyi minden múlik a megfogalmazáson és a hozzá álláson. Ha szenvedünk attól még nem lesz jobb. És több alvás se jut.
Persze először én is szenvedtem, és nem csak az alváshiánytól, de a tehetetlenségtől is, ezért hát messiásként vártam a mérföldköveket - majd hathetesen (hahaha) majd három hónaposan (hihihi) félévesen (höhöhö) egyéves korára (muhaha) - de aztán azt vettem észre, hogy ha nem is villámcsapásra, és jelentősen, de kicsi lépésekkel azért egyre jobb lett a dolog. Egyrészt én is hozzászoktam a gyakori kelésekhez, másrészt a gyerekek is egyre önállóbbak lettek.
Egyéves koruk után például már nem kellett rögtön nekem is felkelnem, persze csak ha gondoskodtam a szórakoztatásukról. Ezért hát volt egy hajnali játékosdobozom, amit csak és kizárólag kora reggel tettem az ágyukba, így egy plusz félórácskát is szunyókálhattam még, míg ők örömmel eljátszottak az izgalmas cuccokkal. Aztán amikor kicsit nagyobbak lettek, eljött a hajnali mesefilmek ideje (tudom, tudom, de három év brutál alváshiány felőrli az ember elveit). Másfél-kétéves korukra pedig tényleg megtanulták átaludni az éjszakát, sőt, néha már reggel 7-8-ig is képesek voltak szunyókálni, ami nekem már isteni könnyebbség volt. (Ma már hétvégénként akár 9-10-ig is elszunyókálnak a nagyok!!!!)
Ma már biztos vagyok benne, hogy az összes módszer, amit a könyvekben olvas az ember nagy humbug. Legfőképp azért, mert minden gyerek más. Az egyik egyedül szeret aludni, a másik összebújva. Borsika lányom például akkor szokott le az ébredésről, amikor rájöttünk, hogy őt zavarja, ha betakarjuk éjszakánként, Bíborka pedig úgy tud igazán jól aludni, ha egyedül lehet a szobájában. Van aki a hűvöset szereti, van aki a jó meleget. Így hát egyentanácsokat adni teljesen felesleges, legfeljebb a szülőt nyugtatja meg, és míg próbálgat, szépen telnek a hónapok, és a gyerek meg lassan tényleg túljut a fogzós-hasfájós-ébredős korszakon.
Ezt pedig onnan tudom biztosan, hogy az első kettővel egy csomó dolgot kipróbáltam, mégiscsak másfél-kétéves koruk között tanulták meg átaludni az éjszakát. Bende fiammal már csak a túlélésre játszottam, és bíztam abban, hogy ő is megismétli majd a lányok bravúrját, ha eljön az ideje, minden nagyobb trükk nélkül. Személyében ugyan egy nagyalvót fogtam ki (végre, végre!!!) de csak akkor volt hajlandó nyugodtan szunyókálni, ha maga mellett érzett engem. ha egyedül hagytam az ágyban vagy a szobában tutira felébredt. Ha mellé feküdtem, bármikor képes volt elaludni, és bármennyi ideig. De ébredt. Ugyanúgy 2-3 óránként, mint a nagyok. Csekkolta, hogy mellette vagyok-e, és ha igen, akkor OK volt. Nem mondom, ez pihentetőbb állapot volt már - de nem tökéletes. Hiszen három gyerek mellett ki főzi meg az ebédet, ki mossa ki a ruhát, vasalja ki az ingeket, ha anya mindig az ágyban hever? Ráadásul a fene se akar egy éjszaka keresztben terpeszkedő kis zsarnokkal aludni élete végéig. Szóval nagy munka árán, de beszoktattuk az ágyába, legalább éjszakánként, és megpróbáltam nem kivenni akkor sem, ha éjjel felriadt.
Más módszer, már gyerek, más élethelyzet - és láss csodát, ő is megtanulta átaludni az éjszakát másfél-kétéves kora körül. Csak ki kellett várni.
A kétségbeesett, kialvatlan szülőknek csak egyet tudok tanácsolni - türelem. Ragadjanak meg minden alkalmat, amikor a gyerek alszik, és tényleg feküdjenek le vele együtt. Teljes kétségbeesés helyett pedig bízzanak benne: előbb-utóbb vége lesz. A kisiskolások pl ha korán ébrednek is, képesek maguknak reggelit csinálni, és benyomni a tévét, vagy kinyitni egy könyvet, amivel elfoglalják magukat. A kamaszok pedig nemhogy nem akarnak társaságot vasárnap reggel, de tiltakoznak majd ellene, hogy a szobájukban dekkoljunk és szórakoztassuk őket.
Csak addig kell kibírni.
Én tudom, hogy nem könnyű. De azt is, hogy egyszer majd jobb lesz. Tényleg! Persze nem mondom én, hogy ne próbáljon meg az ember mindent - de nem kell görcsösen semmihez ragaszkodni. Ki kell próbálni, ami tetszik és tovább mozdulni róla, ha már nem jön be. Az igazság az, hogy ezt is minden család másként csinálja, és egyik módszer se rossz, ha nekünk bejön.

Az alábbi cikkben, amely a Kismama magazin 2008. szeptemberi számában jelent meg, öt anyuka mondja el, hogy ők hogyan csinálták (beleértve engem is).




2011. november 4., péntek

Bocsánat, doktor úr

Sokan szidják a magyar egészségügyet és teljesen jogosan. Tele van döbbenetesen modortalan orvosokkal, pénzéhes nőgyógyászokkal, ostoba nővérekkel és felesleges, mégis fontoskodó liftesnénikkel. Mind-mind királynak képzelik magukat és alsóbbrendűnek mindenkit, aki betér a rendelőbe. Én is tudnék horror-sztorikat mesélni, mint mindenki más... de nem teszem. Most nem.


Most ugyanis arról akarok írni, hogy igenis vannak kivételek. Elhivatott, lelkes szakemberek, akik tényleg erőt-fáradtságot nem kímélve a segítségre tették fel az életüket. Merthogy ilyenek is vannak, csak éppen róluk kevesebb szó esik. Pedig megérdemelnék a reflektorfényt!
Amikor beteg emberekkel készítek interjút, szinte mindig elhangzik a kérésük: írjuk bele, hogy XY doktor milyen szuper módon kezelte őket, milyen csodálatos, mennyit segített és nélküle ma nem élnének, legalábbis nem így.
Ezek a sorok azonban szinte soha nem kerülnek bele a kész cikkbe. Mert unalmas. És a média világában ez a szó maga a halálos ítélet.
Tudom én, nagyon is jól tudom, a saját bőrömön, hogy milyen fontos, hogy jó kezekbe kerüljön az ember ha beteg. És hogy egy elhivatott orvos tényleg választóvonal lehet élet és halál között. Hálás vagyok azoknak, akikkel találkoztam, akik engem vagy a szeretteimet megsegítették a szükség óráján.
De nem írok róluk. Mert senkit nem érdekelne.
És nem csak azért, mert a pozitív híreknek nincs olvasóközönségük, hanem azért sem, mert ahhoz, hogy egy cikk működni tudjon, hogy elolvassák az emberek, élvezzék és szeressék, feszesnek kell lennie. És abba egy pár sornyi köszönet se fér bele, mert azt átugorja, akit nem érint. És ha már átugorja azt a két sort, akkor átugorja a bekezdést is, és ha sokat kell ugrálnia, akkor lapoz.
Szóval bocsánatot kérek minden orvostól, akinek a nevét nem említettem a pályám során, és minden riportalanytól, akinek ez a kérése süket fülekre talált.
Szerepeljen hát itt cserébe egy olyan karizmatikus orvos története, aki rengeteg beteg életét mentette meg, és aki olyan központot működtet Debrecenben, amelybe az ország minden részéről zarándokolnak a betegek. Itt ugyanis megtudhatják, amit eddig senki más nem tudott megmondani nekik: hogy mi a bajuk.

A cikk a Nők Lapja Egészség 2009-es januári számában jelent meg:



Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More