Oldalak

2011. október 30., vasárnap

A megkerült Leonardo kép


Évszázadokon át keresték. Tudtak róla, hogy létezik. Benne volt minden Leonardo életrajzban. Mindenki azt hitte, hogy megsemmisült, és örökre elveszett. Szerencsére nem így történt. És november 7-től bárki megnézheti a londoni National Galleryben Leonardo 15-ik festményét.

Merthogy összesen 14 Leonardo képet ismertünk eddig, és most, a világ legnagyobb és legteljesebb Leonardo kiállításán, amely 2012 február 12-ig tart nyitva, ez a fenti, befejezetlen kép lesz a legnagyobb szenzáció.
Az elveszettnek hitt festmény eredetileg I. Károly angol király gyűjteményében volt, majd 1763-ban Buckingham hercege árverésre bocsátotta. Ezután nyoma veszett, csak az 1900-as évek elején került elő újra, amikor egy brit gyűjtő, Sir Frederick Cook vásárolta meg. Cook leszármazottai egy 1958-as aukción 45 fontot kaptak a képért, amit végül egy amerikai befektetőtársaság szerzett meg 2005-ben. Ők még úgy tudták, hogy egy Leonardo követő festette a képet, név szerint Boltraffio. Mivel a kép ekkorra meglehetősen rossz állapotban volt, beadták a National Gallery restaurációs osztályára. Ott a szakértők először eltávolították a századok során ráfestett rétegeket - amelyek elsősorban az arcot érintették. Nem véletlen, hiszen a kép befejezetlen, hasonlóképp sok más Leonardo műhöz, és a későbbi korok művészei ezért főleg az arcon dolgoztak. Befejezték a szemet, az állat, festettek rá szakállat, bajuszt - sokszáz óra munka során ezeket a későbbi rétegeket eltávolították, és így lett a kép kicsit befejezetlen, de mégis szuggesztív műalkotás. A munka során lett a restaurátorok számára nyilvánvaló: ez bizony egy valódi Leonardo. (Egy Madonna kép hasonló, csak épp ellentétes sorssal a Magyar Szépművészeti Múzeumban is található - Leonardonak vették, de Boltraffio lett belőle. Pech.)
A festmény Jézust ábrázolja, típusát tekintve Salvator Mundi - azaz a Világ Megmentője. Az arc vázlatos, befejezetlen, mint sok fennmaradt Leonardo kép. De nyaktól lefelé a kép tökéletes állapotban van.
Jobb kezét tanító, áldó, figyelmeztető mozdulattal a magasba emeli, ez a kép csodásan kidolgozott, igazi Leonardora jellemző kecses munka. Másik kezében egy üveggömböt tart, a hatalom szimbólumát. Az üveg bravúros technikával készült, szikrázóan csillog, a mögötte látható kéz, a fénytörés szabályainak megfelelően torzul. Finoman kidolgozott, tökéletes alkotás.
A restaurátorok akik a képen dolgoznak, állítják, hogy soha, egyetlen festmény nem volt rájuk még ilyen bűvölő hatással, mint ez. Különösen, amikor alkonyodik, és a fény olyan, amilyennek Leonardo szerette - ködös, homályos, titokzatos. Ilyenkor a festmény arca szinte túlvilági fénnyel ragyog és egyáltalán nem tűnik befejezetlennek. És számukra ez sokkal inkább a géniusz kézjegye, mint a többi szakmai apróság, ami meggyőzte a világ minden neves Leonardo szakértőjét arról, hogy a kép valóban a világ leghíresebb festőjének remekműve.
A becsült értéke 125 millió font, de egyenlőre nem tervezik piacra dobni.


Ha többet szeretnél olvasni titokzatos képek titokzatos modelljeiről, akkor íme egy cikk a Nők Lapja Évszakok 2010-es nyári lapszámából, amelyből többek között az is kiderül, hogy ki is volt valójában a Mona Lisa modellje.







2011. október 28., péntek

5+1 történelmi legenda - amit eddig biztosan rosszul tudtál!

Imádok történelmi cikkeket írni, különösen, ha sikerül meglepő, érdekes tényeket összegereblyézni! Íme néhány a kedvenceim közül!

1. A vikingeknek soha nem volt szarv a sisakjukon!
Ha viking, akkor szarvak - gondoltuk eddig, de tévesen. Egy ilyen sisakat se találni a múzeumban. A kép, ami bennünk él, meglepően modern eredetű - egy 19. századi svéd illusztrátor, Gustav Malmstrom készítette egy ősi skandináv legendákról szóló könyv illusztrációjaként.
És hogy a homályt teljesen eloszlassuk, jónéhány történész még azt is kétségbe vonja, hogy a vikingek erőszakos, vad harcosok lettek volna, akik végigdúlták az északi tenger partvidékét. Erre ugyanis semmiféle kortárs utalás nincs! A történészek szerint az átlagos viking inkább tisztességes, jámbor vándor volt, akinek az élete inkább unalmas, mint kalandos volt.

2. Lady Godiva nem lovagolt pucéran!
Az angol nemesasszony, aki a nép adóterheinek enyhítése miatt - és persze a férje bosszantására - meztelenül végiglovagolt Coventry főutcáján, csak a költők fantáziájának terméke. Lady Godiva ugyan valóban élt a 11-ik században, de tiszteletreméltó nemesasszony volt, akiről semmi pucérkodást nem jegyeztek fel a kortárs krónikák, adófelmentésről nem is beszélve. A híres lovaglásról az első írás több mint 150 évvel a halála után születik, amihez a pikáns részleteket (többek közt Leselkedő Tom alakját, aki megvakult a hölgy bájai láttán) majd 800 évvel később Alfred Tennyson hosszú verse tette hozzá.

3. Kolumbusz nem fedezte fel Amerikát!
Az csak egy dolog, hogy az első Európaiak ugyanis már Krisztus születése előtt ezer évvel kikötöttek Amerika partjainál, tehát felfedezésről Kolombusz esetében szó sem eshet. De ennél sokkal viccesebb tény, hogy Kolombusz nem is járt soha az amerikai kontinensen. Az első útján, 1492-ben csak a Bahamákig jutott el, egy évvel később Dominikán kötött ki, később Trinidad szigetét látogatta meg, és az utolsó alkalommal Martinique-ig jutott el.

4. A középkori himlőjárványt nem a patkányok okozták!
A törénészek mindig is vitatták, hogy valóban a patkányok lennének a felelősök a 75 millió ember életét követelő pestisjárványlért, amely 1347-1351 között pusztított végig Európán. A legfőbb érvük az volt, hogy a középkori városok nagyon is hatékonyan tudtak védekezni a pestis ellen, ha a beteg embereket karanténba tették és a város kapuit lezárták a jövevények elől. Mivel a patkányok nem tartják be az emberek által alkotott kordont, logikusnak tűnik, hogy a betegség nem közvetítő útján terjedt, hanem személyes érintkezés révén. Ma már úgy vélik a tudósok, a tünetek alapján - magas láz, fájdalom, belső vérzés, vörös foltok - hogy inkább egy Ebola szerű kór söpört végig Európán, amely a központi idegrendszert támadta meg.

5. A vadnyugat nem is volt veszélyes hely!
Az a pisztolypárbajos, öldöklős vadnyugat, amit a hollywoodi filmekben láthatunk, soha nem létezett. Sajnálatos tény, hogy Dodge Cityben, amely a filmekben a legkeményebb hely 1878-ban mindössze öt ember halt meg golyó által - és ez volt a legdurvább évük! Hasonló éves halálozási arányt jegyeztek fel Tombstone-ban és Deadwoodban is. Ez a szám azért nagyon alatta van a hollywoodi filmes átlagoknak, ahol percenként hullanak a cowboyok.
Az egész Wild West legenda Owen Wister agyszüleménye, aki 1902-es regényében kitalálja a western-regényt, amely azóta is minden hasonló pisztolypuffogtatós történet atyja. Az a verőfényes, izzadós, idegfeszülős pisztolypárbaj, amely nélkül nincs westernfilm pedig csak 1929-ben a "High Noon" című némafilmben tűnik fel először, Gary Cooper halhatatlan alakításában.
Ja, és hogy még egy illúziót összetörjek: a sziú indiánok törzse soha nem volt vérszomjas. Több mint 250 ezer európai telepes költözött Amerikába 1840 és 1860 között, és mindössze 362 halálesetről tudunk, amely indiánokhoz kötődik.

+1 Báthory Erzsébet nem fürdött szűz lányok vérében!
A cikk amelyből kiderül, hogy miért is terjedt el róla ez a pletyka és milyen ember is volt valójában, a Nők Lapja Évszakok 2007-es nyári számában jelent meg! (A képekre kattintva el lehet olvasni a szöveget.)





2011. október 14., péntek

Foglalkozása: feltalálónő

A nők legalább olyan kreatívak, mint a férfiak, szerintem ez nem kérdés. Az már csak a világ igazságtalansága, hogy nem ismerünk női feltalálókat. Ha azt hinné valaki, hogy ennek az az oka, hogy nincsenek is, nagyot téved. Az orvosi fecskendő, a tűzlépcső, az ablaktörlő, a papírzacskó készítő gép, az elektromos vízmelegítő, a kevlár, amiből a golyóálló mellény is készül és a körfűrész mind-mind feltalálónők nevéhez köthetőek.

"The History is only his story" - mondja az angol, utalva arra, hogy a történelemkönyvek csak a fehér férfi harcait mesélik el. Férfi festők, férfi hadvezérek és férfi feltalálók neveit őrizte meg a köztudat, míg a "her story," tehát hogy a nők mivel is járultak hozzá a civilizáció fejlődéséhez, valahogy elsikkadt a századok során.
Amikor először beleütköztem abba ténybe, hogy mennyire sok-sok női feltaláló van, egyből tudtam, hogy meg akarom írni a témát. Izgalmas, erős nőalakok, mindenki által ismert termékek és persze számtalan izgalmas sors könyörgött, hogy írjak belőle cikket.
Olyan nőkre gondoltam, mint Marion Donovan, aki 1950-ben kitalálta az eldobható pelenkát, miután már nagyon elege volt az állandó pelenkamosásból és akinek a nevét szerintem a mai napig imába kellene foglalni. Jellemző persze, hogy hiába házalt a találmányával, a férfigyárosok túl drágának és feleslegesnek találták a termékét. Azt mondták, ugyan ki költene ennyi pénzt valamire, amit aztán ki fog dobni. Nem láttak benne üzletet - nyilván mert fogalmuk sem volt róla, hogy a pelenkamosás micsoda irgalmatlan és undi munka. Azóta kiderült - a kisgyerekes szülők komoly összeget is hajlandóak áldozni azért, hogy megszabaduljanak ettől a tehertől és az eldobhat pelenka azóta is hódít.
Hasonlóan érdekes Josephine Cochran története, aki 1886-ban feltalálta a mosogatógépet, bár nem saját magán akart könnyíteni ezzel. Ő ugyanis fura módon soha nem mosogatott - meglehetősen jómódú nő volt, akit szolgák hada vett körül. Ám ezek egyáltalán nem voltak megbízható alakok és bizony időről időre komoly kárt okoztak a családi porcelánban. Josephine hát azt gondolta, hogy egy gép talán biztonságosabban tudná ezt a munkát végezni. Hiába nézett körül a piacon - előtte ez még senkinek nem jutott eszébe, így nekiállt és saját maga összehozta a gépet. A prototípusra persze azonnal lecsaptak az áttermek és a jómódúból egyszerre dúsgazdag lett.
Amikor felvetettem a témát egy szerkesztőségi ülésen, mindenkinek tetszett - de nagy bánatomra nem történelmi feltalálónőkre voltak kíváncsiak, hanem jelenkoriakra. Akik köztünk élnek. Fogalmam sem volt róla, hogy léteznek-e, még kevésbé, hogy miket csináltak. De utólag csak azt tudom mondani - ez is a férfiközpontú világ hibája.
Amikor ugyanis felhívtam a Magyar Feltalálók Egyesületét, egy csomó komoly díjat nyert feltalálónővel hoztak össze. A három legsikeresebb került végül is bele a cikkbe, ami azóta is az egyik kedvencem. Igazi élvezet volt három ilyen sugárzóan okos nővel beszélgetni - akik ráadásul ennyire praktikus, okos dolgokat találtak ki.
Kicsit csak az szomorít el, hogy a cikk három éve jelent meg, és ők azóta se lettek milliomosok, a világot nem árasztotta el a termékük. Pedig megérdemelték volna. Csak azt remélem, hogy nem adják fel!

A cikk a Nők Lapja Évszakok 2008-as őszi számában jelent meg:





2011. október 11., kedd

Soha nem elég


Mármint a terjedelem. Nem tudom más újságírók hogy vannak vele, de én általában annyi anyagot gyűjtök egy cikkhez, amennyiből három másikat is meg lehetne írni. Néha meg is történik, hogy ugyanazt többször kell megírnom. De ilyenkor csak még több adatom lesz és még több olyan anyagom, amit ki kell hagynom.

Az "otthon oktatás" témája például már évek óta kísért. Több olyan családdal találkoztam már, akik úgy döntöttek, hogy kiveszik a gyereket a hivatalos oktatási rendszerből, és amióta az enyémek is iskolások egyre jobban megértem az indokaikat és csodálom a bátorságukat.
Nem valami nagy tömegről beszélünk - ma, Magyarországon párszáz család él ezzel a jogával. Körülbelül annyian vannak, mint az otthon szülők - és hasonló indulatokat is gerjesztenek. A szakemberek jelentős része ugyanis nagyon erősen ellene van a gyerekek otthon oktatásának, de egyre inkább úgy vélem, hogy főleg azért, mert nem ismerik őket. Se azokat az angolszász szakirodalmakat, ahol már feketén-fehéren bebizonyították, hogy az otthon oktatott gyerekek nemhogy hátrányba nem kerülnek a kortársaikkal szemben, hanem kifejezetten jobban teljesítenek.
Igaz, Angliában, Amerikában nagyon máshogy kezeli a rendszer ezeket a családokat. Nemrégiben két angol "homeschoolingoló" angol anyukával beszélgettem, és megdöbbentett, hogy mennyire másként kezelik kinn az otthon oktató családokat, mint itthon. Most különösen naprakész vagyok a témából, mert nemrég adtam le a Nők Lapja Pszichének erről egy anyagot - persze a nemzetközi összehasonlítás helyhiány miatt kimaradt. De muszáj megírnom, mert nagyon tanulságos!
A két rendszer között a legnagyobb különbség, hogy Angliában nincs viszgakötelezettsége a gyereknek. Nem kell félévente-évente egy meglehetősen stresszes vizsgafolyamaton részvennie, amely napokig tart, és bizony sokszor meglehetősen ellenséges, hiszen a magyar iskolák nem támogatják az otthon oktatást. Valljuk be, ennek anyagi okai is vannak, hiszen bár vizsgáztatniuk kell a gyereket - erre az állam nem ad pénzt, hiszen nincsenek ott. Így az iskolának az az érdeke, hogy a gyereket visszatereljék a rendszerbe. Azt meg kudarcnak is éreznék, ha az otthon oktatott gyerek jobban szerepelne, hiszen akkor ez azt jelentené, hogy a szakképzetlen szülő eredményesebben tudott tanítani, mint a profi tanár, és ez aztán tényleg a világ vége.
Tehát Angliában nincs vizsga, se év végén, se kétévente, se akkor, ha a család mégis úgy dönt, hogy a gyereket suliba adná. Hiszen tankötelezettség van - nem iskolakötelezettség. Tehát egy 10 éves gyerek minden bizonyítvány nélkül az ötödikbe kerül, ami valljuk be logikus is, hiszen béna dolog lenne ezt valami tudáshoz kötni, mert akkor se rakhatják a harmadikosok közé - de a hetedikesekhez se.
Azért is felesleges az osztályzóvizsga, mert mondjuk egy elsős, alig 7 éves kiskölyök simán megkukulhat attól, ha hirtelen vadidegenek előtt kell számot adni a tudásáról. És az angol iskolarendszerben nagyon komolyan veszik, hogy nem szabad felesleges stressznek kitenni a gyereket. Mert nincs értelme. De valljuk be, az osztályzóvizsga a szülőnek is komoly stressz. Hiszen őt is vizsgáztatják. Pedig ennek se sok értelme van, hiszen ha egy külső zsinórmértékhez kell folyamatosan alkalmazkodni (mondjuk hogy év végére fejezzék be a könyvet) az éppen az otthon oktatás lényegét öli meg, a gyerek egyéni képességeihez való alkalmazkodást. Ráadásul ha az életnek tanulunk, akkor miért kell feladatlapokra, típusfeladatokra és egyéb csak iskolai szinten használható képességek megtanítására pazarolni az időt.
A két angol anyuka, egyike már 15 éve oktat otthon, a legkisebb gyereke 5 éves, a legnagyobb 21, utóbbi egyetemre jár, és először az érettségi miatt ment vizsgázni a hivatalos iskolába. Addig semmiféle kapcsolata nem volt velük. Nagyon jó jegyei lettek - de abban a művészeti iskolában, ahová jelentkezett, sokkal többet számítottak a számítógépes grafikái, amelyek sokkal jobban voltak, mint a kortársaié - hiszen sokkal több ideje volt rá otthon. Ez is bizonyítja amúgy amit a legtöbb szakirodalom kiemel - az otthon oktatott gyerekek kifejezetten sikeresek, jó tanulók és nagyon jól megállják a helyüket az életben. Hogy csak egy példát mondjak, a svéd oktatási minisztert 14 éves koráig az anyukája tanította és csak középiskolás korában ült be először az iskolapadba. És mint látszik, ez nem volt akadálya a karrierjének. Igaz, abban az országban sem nézik rossz szemmel azt, aki otthon oktat.
Ez a másik nagy különbség, amit találtam. Hogy Angliában kifejezetten támogatják ezt az oktatási formát. Mindkét anyuka azt mesélte, hogy nagyon sok segítséget kapnak - ha szükségük van rá. De nem kényszerítenek rájuk semmit. Mindketten tagjai a városban működő otthon oktató szövetségnek (ilyen Magyarországon nincs), és rendszeresen csinálnak közös tanulmányi kirándulásokat, programokat. Legutóbb például az egyik helyi parkban kértek fel egy előadót, hogy a gombák életéről beszéljen a csemetéiknek. De járnak együtt múzeumba, koncertekre, kézműveskedni - a gyerekek jól ismerik egymást, jó barátok, nem igaz, hogy el lennének szigetelve. (Ami amúgy a legtöbb pszichológus ellenérve, ha felmerül az otthon oktatás, feledve, hogy a múlt század elejéig csak elvétve léteztek iskolák, és szinte minden gyerek otthon, a szüleitől, vagy házitanítóktól kapta meg a szükséges tudásmennyiséget. És természetesen nekik is voltak barátaik, és a családban is képesek voltak szocializálódni, még egy kis tanyán, messze a várostól is...)
A családoknak amúgy nem kell egy hivatalos iskolához tartozniuk, de ha akarják, akkor megtehetik. Ha például bárhol elakadnak, akkor a körzeti iskola akár havonta küld hozzájuk külön oktatót, aki segít megoldani a gondot, elmagyarázni a tananyagot. Ha kérik, arra is van lehetőség, hogy évente 1-2 alkalommal megnézze valaki, hogy a gyerek jól fejlődik-e tudásilag. De ha nem kérik, akkor ez nem kötelező. Ez ugyanis nem a gyereket vagy a szülőt ellenőrzi - hanem segíteni akar. Ha nincs rá szükség, nem erőltetik rá.
Mondjuk ameddig ezt mesélték az anyukák, nekem csak kerekedett a szemem, mert mindez annyira nagyon-nagyon más, mint a magyar poroszosan számonkérős rendszer, hogy szinte felfoghatatlan. És persze én is feltettem a logikus magyar kérdéseket - és mi van, ha a szülő nem tanítja a gyereket? Mi van, ha egyszerűen annyira szar szülő, hogy még a suliba vinni is lusta a gyerekét, és azért akarja otthon tartani? Az anyukák szerint azonban ilyen nem nagyon van - hiszen az otthon oktató szülők általában sokkal elhivatottabbak a gyerekük képzését illetően, és hát amúgy is minden szülő jót akar a gyereknek. Persze ők is hallottak már olyanról, aki elhanyagolja a gyereket - de ez nem iskola-vagy otthon oktatás függő. És hát a töredék minoritás miatt miért kellene a sok-sok szorgalmasan otthon oktató családot vizsgával büntetni?
És hogy akkor honnan tudja, hogy a gyerek jól halad? Mert rengeteg könyve van, nem csak tankönyvek, de speciálisan az otthon oktatásra írt segítő irodalmak is. És mert nagyon sokat készülnek mindketten arra, hogy a gyerek kíváncsiságát kielégítsék. Merthogy az a gyerek, akit otthon oktatnak, az nem unatkozik, hiszen a gyerek természetes állapota a tudásvágy, amit sokkal szabadabban lehet kielégíteni otthon, egyedileg, mint ha egyforma keretek közé préselik és 45 percekre osztják fel az életét, amelynek nagy részét hátratett kézzel kell ülnie.

Hát ezek a dolgok maradtak ki az otthon oktatásról szóló cikkemből, ami az októberi Nők Lapja Pszichében jelent meg.

A cikket ezen a linken lehet elolvasni, de én már 2007-ben is írtam egy otthon tanulós családról 2007 szeptemberében a Reader's Digestbe. Alant ezt lehet olvasni. És további tanácsokat arról, mi mindent tehetünk még, hogy kihozzuk a gyerekünkből a maximumot.





2011. október 8., szombat

Ez a kuki kimaradt!

Nem véletlenül annyira nehéz leadni egy cikket, megválni tőle, lezárni. Hiszen annyira tipikus, hogy az ember a legjobb képeket (adatokat, riportalanyokat) akkor találja meg, amikor a cikk már a nyomdába került. Pedig tényleg minden létező könyvet átlapoztam, hogy megtaláljam a férfiaktokról írott cikkemhez a tökéletes képeket. Lucien Freud festménye mégis kimaradt, pedig nagyon is fontos alkotás!

Azt gondolná az ember, hogy pucér férfiakat találni az elmúlt kétezer év művészetében igazán könnyű dolog - hiszen az aktrajzolás a művészeti képzés része. Lehetetlen megkerülni.
Ám ez nagy tévedés.
Mert pucér pasiból ugyan sok van - de olyan, amelyik mindent, de tényleg mindent megmutat, már jóval kevesebb. Egy lebbenő kendő, egy levél, egy trükkös csípőfordulat és hopp, a lényeg már nem is látható. Márpedig én ehhez a cikkhez igazi "kukis" képeket kerestem. Azt akartam ugyanis kideríteni, hogy mi az oka annak, hogy míg a nők szeméremtestét minden gond nélkül láthatjuk a múzeumokban - olyan ábrázolásokat jóval ritkábban láthatunk, ahol a férfitest minden titkos területét meg lehetne szemlélni.
Ráadásul, furcsa módon, nézőként se könnyű szembe nézni egy ilyen képpel. Mert ha pici, akkor nevetséges, ha nagy akkor obszcén, nem is beszélve arról, ha harcra készen áll.
Lucien Freudnak persze nem volt gondja azzal, hogy a modelljeit meztelenül lefesse. Aktjai nem csak azért felkavaróak, mert minden szemérem hiányzik belőlük, hanem azért, mert csúnyák. És mégis olyan nyíltan tárják elénk a testüket, mintha nem is épp modellt állnának, hanem otthon, a zárt ajtók mögött feküdnének, a hőségtől, az szextől, a zabálástól kimerülve. Semmi pózolás, nem akarnak jobbnak, többnek látszani - kövér, szétfolyó, öreges testüknél csak a szemük a felkavaróbb, amelyben unalom és mélységes üresség tátong.
A festő, aki amúgy a világ tíz legdrágább kortárs festője között van, és aki újra divatba hozta a realista ábrázolást a sok nonfiguratív festmény után, minden modelljéből kihozza a legrosszabbat. II. Erzsébet királynőről például olyan csúf képet festett, hogy sokak szerint a Towerbe kellett volna vetni érte - pedig a tökéletes eredmény érdekében királynő 70 (!) alkalommal ült neki modellt. Freud ugyanis ragaszkodik a modelljei személyes jelenlétéhez és ez alól még a királynő esetében se tett kivételt. Nem hajlandó fénykép után dolgozni, ragaszkodik hozzá, hogy a modell végig ott legyen vele, míg végül az már teljesen szétunja az agyát is, és akkor, na akkor lesz meg a tökéletes póz, ami mindent elárul róla.
Egyik legdurvább festménysorozatát Leigh Boweryről készítette (ő látható fenn is) a híres angol transzvesztita előadóművész, aki extravagáns öltözködéséről ismer a világ - és akiről Freud négy teljes éven át tucatnyi képet festett, persze csakis meztelenül. Merthogy a kövér, nagytermetű, élveteg férfit Freud szépnek látta, sőt gyönyörűnek. A kopasz fejét, a hurkákat a dereka körül, a lefittyedő izmokat a mellkasán és a hatalmas, oszlopszerű lábait és lefittyedő, vaskos hímvesszőjét. A bőre fakóságát, az öregségi májfoltjait, amelyeket ezeken a képeken semmiféle smink nem takar el.
A kritikusok azt mondják, hogy Freud képei azért felkavaróak, mert a festő tanult valamit pszichoanalitikus dédapjától és bele tud látni a modelljei személyiségébe. Ettől olyan vészjóslóak, kíméletlenül őszinték a képei, és ezért nem tudnak a nézők szabadulni a festmények hatásától. Benne van a modell egész élete és keserűsége. És mindez éles késként vág a nézőkbe, akik hozzászoktak ahhoz, hogy szép, fiatal és tökéletes modelleket lát az újságban, a tévében és a festmények vásznain is. Mindez ugyan tökéletes ellentétben áll a világgal, amely körülvesz minket, de megszoktuk, hogy a művészet hazudik, hízeleg és a világról csalóka képet mutat. Freud képeit nézve sokkoló a gondolat, hogy a rút, az öreg, a kövér is lehet esztétikai norma, egy ilyen kép, egy ilyen test is lehet művészet és horribile dictu, tetszetős, talán még szép is. Valljuk be, amikor ilyen embereket látunk, elfordítjuk a fejünket is, ne kelljen rájuk nézni - ám Freud rákényszerít, hogy megcsodáljuk a taszító, csúf embereket is, piedesztálra emeli őket, és csodálatraméltóvá varázsolja őket képein. És amit eddig ingyen a közelünkben nem akartunk megnézni, most csak elérhetetlenül drágán csodálhatjuk. Merthogy ezek a képek dollármilliókért kelnek el. És ez olyan fricska, amitől a képek még vonzóbbak, szebbek és értékesebbek.

Ha érdekel, hogy milyen milyen férfiaktokat találtam (ezen kívül) és hogy miért is húzódoznak a festők attól, hogy a teljes valójában megmutassák a férfitestet, olvasd el az alábbi cikket, a Nők Lapja Évszakok 2011. őszi lapszámából.





Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More