Oldalak

2011. május 26., csütörtök

Papp Laci volt az első


Nem szeretek sztárokkal interjút készíteni, bár megtörtént már, nem is egyszer, hiszen elvem, hogy soha nem utasítok el semmilyen felkérést, méghozzá jó okkal. Ami kezdetben nehéznek és lehetetlen feladatnak tűnik, gyakran abból születnek a legjobb és legsikeresebb cikkeim.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert rögtön az első bénácska, kezdő kis interjúm után azonnal bekerültem a mélyvízbe. Gondolom senki nem emlékszik már a Griff című hetilapra, amely jó húsz évvel ezelőtt került utcára, vasárnapi lapként. Az eredeti koncepciója az volt, hogy nyugaton karvastagságú hétvégi lapok jelennek meg, amelyekben a család minden tagja megtalálja ami érdekli. Ez a lap is több részből állt - volt benne magazin, üzleti, sport, rejtvény és a még jó pár, amire már nem is emlékszem. Nem is csoda, mert alig pár hónapig élt a lap, ugyanis hamar kiderült, a hazai közönséget kicsit sem érdekli egy ilyen lap. De számomra feledhetetlen a lap, mert tőlük kaptam az első munkám. Nagyon könnyű volt bekerülni - az egyetemi évfolyamunk összes diákja be lett szervezve "hírszerző" pozícióra. Nem viccelek, mindenki, aki felírta a nevét egy papírra, kapott egy menő, fényes névjegykártyát, ezzel a titulussal. Azonnal nagyon menőnek éreztem magam - noha akkor még egyetlen karaktert sem írtam le. De a nagy lehetőség nem sokáig váratott magára. Próbamunkaként elküldtek a Budapesti Vállalkozók szervezetéhez interjút készíteni. A cikk elfogadható lett, megjelent és annyira megtetszett a riportalanynak, hogy amikor vittem belőle egy példányt nekik (nagyon büszke voltam) megkérdezték, nem lenne-e kedvem írni a Szervezet belső terjesztésű lapjának. Felajánlották, hogy indítsak két sorozatot - az egyik legyen egy üzleti, amelyben végigjárom Budapest kerületeit és a helyi vállalkozók speciális gondjairól faggatnám az önkormányzat gazdasági osztályának vezetőjét (ez pontosan olyan unalmas lett, ahogyan hangzik) A másik sorozatban pedig híres vállalkozó sportolókkal kéne találkoznom. Bevallom, nekem a sport ugyanolyan unalmas, mint a gazdaság. De természetesen nem mondhattam nemet egy ekkora lehetőségre. Állandó munka, folyamatos megrendelés, fix pénz. Álomajánlat!
Az önkormányzatos sorozatot fedje csak homály (jobb az mindenkinek), de a sportolók között nagyon izgalmas figurák is voltak. Rögtön az első, akihez kiküldtek maga az élő sportlegenda: Papp Laci. Sokat készültem az interjúra - elolvastam egy csomó cikket, könyvet amit írtak róla, de a valóság persze élesen eltért az olvasottaktól.
Papp Laci ugyanis szóba se nagyon állt velem. Nem azért, mert barátságtalan lett volna, hanem azért, mert amiről én faggattam, arról nem volt lövése sem.
Ha a bunyóról akartam volna vele beszélni, arról örömmel osztotta volna meg a történeteit - de én a vállalkozásáról akartam kérdezni, ugyanis a sporttal szerzett pénzt egy kis butikba fektette be, amit a felesége vezetett. Márpedig számára az üzlet ugyanolyan homályos volt, mint nekem az ökölvívás. Sőt, mint kiderült kifejezetten ki volt tiltva a butikból, mert nulla üzleti érzékkel rendelkezett. És ezt a környéken mindenki tudta, tehát ha véletlenül egyszer-egyszer odatévedt a boltba és pár percre egyedül maradt, azonnal betoppanntak az ingyenélő haverok és jöttek a fals dumával: "Jajj, Laci bácsi, jön a tél, nincs egy kabátom se amit felvehetnék, és olyan hideg van..." és a jószívű öreg medve ilyenkor leakasztotta az első kabátot, ami a boltban volt és odaadta ajándékba. A felesége meg csak lesett mikor visszaért, hogy miért üres a fél bolt - ráadásul a kassza is. Szóval tiszta nyereség volt minden nap, amikor nem ment be.
A felesége egymás után mondta a jobbnál jobb üzleti sztorikat, de Papp Laci, a nagy legenda csak szégyenlősen és hallgatagon mosolygott a talpraesett, élénk asszony mellett. Bizony, ő ilyen - mormogta őszülő bajusza alatt - Semmi üzleti érzéke nincs. Semmit nem ért az egészhez.
A cikk szempontjából patthelyzethez értünk. Engem sem a sport nem érdekelt, és írnom sem kellett róla. Ő meg másról nem tudott mesélni. Azért nem éreztem magam rosszul. Kaptam kávét, sütit, egy dedikált fotót és egy nagyon jó sztorit. Ami olyan jó lett még nélküle is, hogy nemcsak a kis egyesületi lapba került bele, de pár hónappal később címlapsztori lett a Griffben. Az első címlapsztorim. Az első híres emberes interjúm. Az első igazi sikerem és az első igazi tanulság a hírességek világából. Az, hogy nagyon nehéz ez a műfaj. Én ezt köszönhetem Papp Lacinak, aki nálam azóta is az első. Még akkor is, ha igazából nem beszéltem vele.

A cikk a Griff című hetilapban jelent meg 1993 december 16-án.




2011. május 16., hétfő

Madeleine és a média


Vannak történetek, amelyek különösen megérintik az embert. Madeleine cCann eltűnése olyan, ami magánemberként és szakmabeliként is egyaránt foglalkoztat.

A média erejéről a McCann család sokat tudna mesélni. Világszerte többezer gyerek tűnik el minden évben. Sokan vannak sajnos azok is, akik soha nem kerülnek elő. Mégis, csakis Madleine nevét ismeri a világ. A mai napig címlapon van a fotója, és most, négy év után a brit kormány újraindította a nyomozást is.
Ez csakis a médiának köszönhető, a hírverésnek, amelyet McCannék négy éve nem hagynak elcsitulni Amint a gyerekük eltűnt, az orvos házaspár beizzították a médiagépezetet és azóta is mindent megtesznek, hogy a címlapra kerüljenek. El lehet őket ítélni ezért (meg is teszik sokan) de ők azt mondják, hogy Madeleine érdekében mozgattak meg minden követ. Hogy az ember meddig megy el, az persze ízlés dolga. McCannék pár hónap után profi médiatanácsadót béreltek fel, aki azóta minden szereplésüket megtervezi.
És hogy ez túlzás-e? Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjon az ember, ismerni kell az angol média erőszakos rámenősségét. Szó szerint belekotornak a szemétbe, lesben állnak a háztetőkön, és lecsapnak minden hírre. Emlékezzünk csak Diana hercegnőre és a híres képre, amikor kiszállt a kocsiból és szinte eltűnt a többszáz fotós között. De első kézből való emlékem is van még arra nézve, hogy mennyire hatékony az angol média. Amikor pár hónapja Borsika a helyi újság címlapjára került a PKU-ja miatt, reggel 8-kor már itt volt egy profi média-ügynökség embere, fotóssal - interjút és exkluzivitást kérve a sztorira. És hol vagyunk mi a valós hírességeket körülvevő hisztériától?
Kate McCann, az édesanya frissen megjelent könyve nyomán most újra felizzott a hangulat. A The Sun már egy hete minden nap Madeleine fotójával a címlapon jelenik meg, és 4-6 oldal szól a kislányról. Idézetek a könyvből, exkluzív interjú az anyával. Az apa levele, amelyben arra kéri a Miniszterelnököt, ne nyugodjon bele, hogy az országa egyik állampolgára egyszerűen eltűnt. Arra kéri, hogy vizsgálják felül a portugál jegyzőkönyvet, indítsanak új nyomozást.
És a kérés meghallgattatott. Egy nyolcfős nyomozócsapat kezdte el átnyálazni a félméteres iratkupacot, hátha van benne valami, ami nyomra vezetheti a keresőket.
És ez csak annak köszönhető, hogy a szülők mindent megtesznek a nyilvánosságért. Ha nyugodtan vártak volna a hivatalos eredményekre és közben csöndben gyászolnak, akkor Madeleine ügye rég eltűnt volna a süllyesztőben, hasonlóan a többi ezerhez.
Persze azt ők is elismerik, hogy ennek a hírnévnek, amire szert tettek nagyon is sok árnyoldala van. Négy éve ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Újságírók követik szinte minden lépésüket. A sárba rángatták a nevüket, megvádolták őket a gyerek molesztálásával, megmérgezésével, feldarabolásával és minden elképzelhető szörnyűséggel. A múlt héten, Madeleine születésnapján készült egy fotó a szülőkről, ahol az apa mosolyog, és máris újra támadások kereszttüzébe került, hiszen milyen apa az, aki képes mosolyogni, ahelyett, hogy minden nap minden percében gyászolna? Az anya a könyvben mesél arról is, hogy milyen érzés volt először elmenni a boltba és venni egy mese DVD-t a kicsiknek. Úgy érezte, hogy mindenki őt nézi és majd az emberek mutogatni fognak rá, hogy képes vásárolgatni ahelyett, hogy a lányát keresné. Pedig ott van a két pici ikergyereke, akiknek mosolygós, normális anyára és apára van szüksége - még akkor is, ha Madeleine árnyéka örökké felettük marad.
Nem tudom bűnösök-e vagy ártatlanok. De azt igen, hogy az életük szörnyű. És nem csak azért, mert eltűnt a gyönyörű lányuk és ki tudja mi van vele. Az ember nem tudja, mit kívánjon - találják meg Madeleinet és kerüljön haza, vagy jobb neki, ha meghalt még aznap este? Olvasom a könyvet és sírok a dühtől, a fájdalomtól és attól, hogy elképzelem, hogy mit élhet át az anya, aki nem tudta megvédeni a lányát és igen, ő is felelős ezért, hiszen ő az, aki egyedül hagyta a hotelben.
És hogy ez ne legyen elég teher, ott a nyilvánosság súlya is, amely még a sztárokat is agyon nyomja. Mert igen, a hírnévnek ára van - vele jár a mocsok, a sár, a kritika. A névtelen levelek, amelyeket a "Gyerekgyilkos kurvának" címezve dobnak be a McCann házba. Az internetes hozzászólások, amelyek láthatóan ideggyenge hisztérikus nőként tartják az anyát és alattomos pedofilnak az apát. Minden jóindulatú imára, amit Madeleine érdekében mondanak jut egy köpködő, aki pokolra kívánja a szülőket.
Mert igen, könnyű őket elítélni. Nem ártatlanok, még akkor sem, ha nincs közük Madeleine eltűnéséhez. Egyedül hagyták. Ez tény. De vajon van teljesen ártatlan szülő? Igen, van, aki egyedül hagyja a gyerekét, ameddig elszalad bevásárolni. Van olyan is, aki visszaalszik vasárnap reggel, ameddig a kicsi a másik szobában tévézik. Bemegy egy percre a kertből, hogy megkavarja a levest. Vagy megengedi neki, felmásszon a legmagasabb csúszdára is, ahová már nem ér el a szülői kéz. Igen, mind megengedjük, hogy egyedül jöjjenek egy nap haza az iskolából, és néha magunk bátorítjuk, hogy elmenjen a sarkon lévő boltba. Szülőként minden nap döntést hozunk. És minden döntésben ott a lehetőség, hogy hibázunk. És minden hiba ára lehet a gyerek testi épsége, akár halála is.
Akkor miért gondoljuk úgy, hogy kritizálhatjuk a McCannéket? Csak azért, mert a média is ezt teszi?

A babaszobán található cikkem elolvasásához kattints ide: A Madeleine sztori


2011. május 14., szombat

Az én hőseim


Azt hiszem, hogy a legnehezebb lecke, amit minden újságírónak meg kell tanulnia, hogyan tartson távolságot a riportalanyoktól. Nemcsak nehéz feladat ez, de teljesen természetellenes is. Hiszen abban a pár órában, ameddig beszélgetünk gyakran életük legnehezebb időszakáról faggatom őket, és brutális őszinteséggel kell megnyílniuk. Muszáj, hiszen a cikk csak ekkor lesz jó.

Ahhoz, hogy a cikk jó legyen kemény kérdéseket kell feltennem, minden félelem nélkül. Az eredmény elképesztő: ezek az emberek gyakran olyan dolgokat mondanak el nekem, amit gyakran a családjuknak, legjobb barátaiknak sem meséltek még el. Igazi katartikus találkozások ezek, könnyekkel, néha sírással, de mindenképp egy érzelmileg felfokozott állapotban. Nem meglepő, hogy egy-egy ilyen találkozás alkalmával jó ideális esetben nagyon közel kerülök a riportalanyokhoz. És gyakran kívánom, bár találkozhatnánk újra és újra, mert annyi erőt, energiát kapok a történetükből.
De ez nagyon ritkán valósul meg, hiszen előfordul, hogy egy héten 2-3 ilyen vallomást is meghallgatok. És bár minden riportalanynak hálás vagyok a nyíltságáért, az őszinteségéért... ma már tudom, nem szabad megengednem magamnak, hogy érzelmileg megérintsen a történetük. Mert akkor hetente belehalnék ezekbe a sztorikba.
Az első igazán "rázós" sztorit a BBC televíziós újságírói vizsgámra készítettem még 1998-ban. A téma "Halálos beteg gyerekek rajzai" volt. Épp akkor jelent meg erről egy könyv, amely azt elemezte, hogyan is jelenik meg a halálfélelem a gyerekek rajzain és nekem valahogy megtetszett ez a bizarr téma. Nem akartam valami kis tinglitangli anyagot csinálni. Valami igazán komoly dolgot akartam csinálni.
A feldolgozás adta magát - keresni kell egy olyan gyerekrák osztályt, ahová beengednek a kamerával, beszélgetni anyukával, gyerekkel és az osztály pszichológusával arról, hogyan fejezik ki a kis betegek a félelmüket, hogyan tudják segíteni őket. Sikerült megnyerni magamnak a téma nagy adu ászát, Polcz Alaine-t is, aki egyébként eszméletlen kedves riportalany volt és lehengerlő személyiség. Gondoltam bevágok még néhány szép rajzot a könyvből, mellémondok pár okos mondatot és voilá, máris kész lesz a nagyon ütős, érzelmes anyag.
Egy dolgot nem terveztem bele. Milyen érzés lesz a nyolcéves rákos kislány szemébe nézni és arról kérdezni, hogyan készül a saját halálára. De erre csak akkor jöttem rá, amikor már ott volt előttem az a pizsamás kislány, aki olyan nagyon törékenynek látszott és láthatólag egyáltalán nem akart velem beszélgetni. Nemhogy a halálról, de még az életről sem. A karjában kanul, a fején színes kendő, hogy leplezze a kopasz foltokat. Egyszerűen képtelen voltam feltenni az előre megírt mondatokat. Megkérdeztem mire vágyik, mi hiányzik neki, mitől fél... de a válaszok annyira semmitmondóak voltak, ő pedig olyan távoli. Úgy éreztem, hogy megbántanám a kérdéseimmel. És ezt nem akartam.
Nem jutottam dűlőre az anyukájával sem. Pedig ő nem volt félénk. Lehengerlő energiával magyarázta, hogy a lánya milyen szépen gyógyul. Elmesélte, hogy ők két éve gyakorlatilag itt a kórházban élnek. Egy kis lila folttal kezdődött az egész kálváriájuk, ami nagyon fájt a kislánynak, pedig sehol nem ütötte meg magát. Jött az ügyelet, a vérkép és a vasárnap délután, ami megváltoztatott mindent. És ők azóta, két éve folyamatosan harcolnak. Kemoterápia, műtét, gyógyszerek - és közben sok-sok szeretet. És elmondta, hogy szerinte most már jobb lesz. Már jobban van a gyerek. És nemsokára hazamehetnek.
És hogy gondolnak-e arra, hogy vesztesek is vannak ebben a harcban? No igen, az nagyon nehéz, amikor a mellettük lévő ágyból egyszer csak eltűnik valaki és soha többé nem jön vissza. És igen, ezek a gyerekek is tudják, hogy az illető nem meggyógyult, hanem meghalt. Ilyenkor pár napig elég rossz a kedve az egész osztálynak, és ezt a bohócdoktorok se tudják feledtetni. De nem szabad ezzel túl sokat foglalkozni. Ők győzni fognak, mert az ő lánya igazi harcos. És ő nem engedi meg neki, hogy feladja a harcot.
A kérdések a félelemről, a veszteségről, arról, hogy beszélnek-e ketten egymás között a halálról, egyszerűen bennem akadtak. A szakértőket könnyű volt erről faggatni - de azokat az embereket, akiknek tényleg nap mint nap szembe kellett ezzel nézniük, egyszerűen nem volt szívem ezzel szomorítani.
Az elkészült anyag így se lett rossz - az ügyes vágások elsimították a sutaságomon, és amit nem volt erőm megkérdezni élőben, azt elmondtam a képek alatt. A vizsga sikerült, az oklevelet megkaptam és az anyagot pár hónappal később a magyar rádiónak is sikerült eladni, mert kép nélkül is megállt a lábán.
Amikor adásba ment, én már egy következő anyagon dolgoztam. Egy olyan nővel találkozgattam, akinek egy titokzatos autoimmun betegsége volt. Levágták a lábait, kivették a veséjét, hetente háromszor járt dialízisre és az ujjaiból is le kellett már vágni darabokat. Ennek ellenére festett. Csodás képeket festett és nagyon jókedvű volt minden alkalommal, amikor találkoztunk. JÓ volt nála ücsörögni, teázni vele és hallgatni a történeteit. Már fogalmazgattam magamban a cikk szavait, amikor hirtelen kórházba került ezért lemondta az interjút. Le kellett vágni az egyik kezét. Ettől olyan depresszióba zuhant, hogy képtelen volt tovább fenntartani a boldogság látszatát, amit számomra tartogatott és minden szomorúságát és kétségbeesését rám öntötte. Elképzelni sem tudtam, hogyan segíthetnék neki. És azt sem, hogyan lesz ebből pozitív hangvételű, erőt adó cikk... És ekkor, a legrosszabb pillanatban hívott fel a rákos kislány anyukája is. Temetésre invitált. A lánya meghalt. Nem sokkal a kilencedik szülinapja előtt.
Nehéz pillanat volt ez nekem is. Úgy éreztem, hogy nincs jogom ezeket az embereket faggatni. Hogy én is belehalok az ő fájdalmukba. És hogy ezt képtelenség még kívülállóként is feldolgozni.
A festőnővel többé nem találkoztam. Nem tudtam újra a szemébe nézni. A kislány temetésére sem mentem el. Úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni a család fájdalmát.
Jó darabig kerültem az ehhez hasonló kemény témákat. Fiatal voltam és tapasztalatlan, ez pedig - valljuk be - igazi mélyvíz még a profiknak is.
Nem gondoltam volna, hogy pár évvel később a Wellness Magazinnak sorozatban fogom szállítani a nehéz sorsú nőkről szóló cikket. Még kevésbé, hogy imádni fogom. Sokkal szívesebben találkozom velük, mint felületes sztárocskákkal, vagy arrogáns szakértőkkel.
Közben persze azt is megtanultam, hogy ne halljak bele mindegyik történetbe. És már egyáltalán nem zavar, ha napokig kísért egy-egy történet, visszhangzik bennem egy-egy mondat. Leginkább azért, mert már nem áldozatnak tekintem ezeket az embereket, hanem bölcs tanítómestereknek, akiktől sokat lehet tanulni. Legfőképp azt, hogy az élet gyönyörű!

Ez a cikk a Wellness Magazinban jelent meg és eszméletlen sok emilt és telefont kaptam utána. Kiderült, hogy ez az újfajta reumakezelési módszer, amit a képen is látható Orsi kap nagyon sok embert érint. Számomra megdöbbentő, hogy a reuma nem az öregek betegsége, hiszen a legtöbben így gondolunk rá. De mint kiderült, a reuma nem egy bizonyos kór neve - egyfajta gyűjtőfogalom. És sajnos akár már tizenéveseket is megtámadhat.

A cikk elolvasásához kattints ide: Wellness café vagy ide Reumagyógyítás


2011. május 7., szombat

Az írás szabadsága


A szakma csúcsa számomra a publicisztika, amikor az ember arról írhat, amiről akar. Amikor nem osztja ki a témát a szerkesztő, és nem kell előre egyeztetett keretek között maradni. Az egyetlen, amihez alkalmazkodni kell a karakterszám. És persze a határidő.

E kettő azért nagy ellensége az újságírónak. Amikor az ember a cikket ír, úgy érzi minden szava rettenetesen fontos, és egyet se lehet kihagyni. A szakértők szava szent, és muszáj, hogy mindenkinek köszönetet mondjon a kedves riportalany a gyógyulásáért, hiszen annyi kedves nővérke vette körül, és igazán szégyen lenne, ha bárkinek is kimaradna a neve.
Hát igen, a túlírás a kezdők legnagyobb hibája. Nem tagadom, a mai napig küzdök vele, hogy rövid legyek és minden szónak, amit leírok jelentősége legyen. Nagyon is jól tudom, hogy milyen könnyen meglódul az ember tolla. Persze, mert amikor az ember cikket ír, rengeteg információt begyűjt, és azok néha tényleg nagyon érdekesek. Rettenetes nehéz szelektálni. Egy kis tény, egy kis érdekesség, egy kis személyes vonal - és máris 15 ezer karakternél tart. Ez barátok közt is legalább 4 újságoldal, hiszen kell a hely a képnek és a szép elrendezésnek is.
Ez első pillantásra nem tűnik soknak. Négy oldal... hmmmm.... de hát a téma megér annyit, nem? - menti ilyenkor az emberi ami menthető, de ha szerencséje van, akkor a szerkesztője bizony erősen meghúzza a szöveget, és marad a standard két oldal.
És igaza lesz. Mert a felmérések bizony azt mutatják, hogy az emberek nem szeretnek hosszú, terjengős újságcikkeket olvasni. Lehet, hogy a Harry Potter ezer oldalon is népszerű volt - de az újságcikk legyen tömör, lényegretörő és képes. Annyi, amennyit egy ültő helyében el tud olvasni az ember.
A határidő... na az a másik mumusom. Persze ebben is egyre jobb vagyok. Amikor az első cikkeimet írtam, az volt a rend, hogy egy nap megbeszéltem az interjút, másnap elmentem, harmadnap megírtam és negyednap elküldtem. És bizony e munkanapok között akár hetek is elteltek, mert úgy éreztem, hogy muszáj alaposan felkészülnöm, mielőtt felemelem a telefont, aludnom rá párat mielőtt személyesen beszélek az illetővel, aztán pedig idő kell hozzá, hogy megtaláljam a megfelelő mondatokat és ihletett állapotot az írásra. Így persze minden az utolsó pillanatban készült el.
A dolgokon az javított egy kicsit, amikor megszülettek a lányok. Akik rendszeresen a leadás előtti nap lettek betegek. És akkor éjszakáztam, hajnaloztam és rettenetes sokat káromkodtam, hogy de béna halogatós is vagyok. És akkor megtanultam, hogy az ember mindent azonnal elkezd csinálni, amint megkapja a feladatot, akkor írja meg, amikor alkalom nyílik rá, mert holnap már bármi közbejöhet. (És három gyerekkel közbe is jön...)
Igen, a gyerekeknek sokat köszönhetek. Megtanították, hogyan kell megszervezni az életemet, beosztani az időmet - mert már nem én rendelkezem vele. A prioritás az övék - de a munkám is fontos számomra. Furcsa, de amióta megvannak, sokkal kevesebb az időm - mégis, sokkal több dolog fér bele. Vége az álmodozásnak, a halogatásnak, a tötymörgésnek. Mióta megszülettek több cikket írtam és több dolgot elértem, mint előttük. Fura, de még a munka is jobban megy, ha itt zajonganak körülöttem. Megtörtént már, hogy annyira összetorlódtak a teendőim, hogy egész napra leadtam őket anyukámnak, és furcsa módon ez a nagy szabadság megbénított. Megrészegített a tudat, hogy szabad vagyok. Újra nagyokat kávéztam, felkészültem lelkileg az írásra és csak bambultam, gondolkodtam naphosszat. Aztán amikor vége lett a napnak döbbentem rá, hogy semmi érdemlegeset nem csináltam, és felesleges volt elküldenem a gyerekeket itthonról.
Ők az én múzsáim. Szó szerint. Ők voltak az elsők, akikről személyes dolgokat is leírtam. Először csak pár mondatot szőttem bele a cikkekbe személyes tapasztalat címén. Aztán egyszer csak vettem a bátorságot és leírtam, hogyan is megy nálunk az altatás, a szoptatás, a zenetanulás. És kiderült, hogy ez másokat is érdekel - nyilván mert ők is altatnak, szoptatnak és fontos számukra, hogy a gyerek zenét tanuljon.
A személyes témák sora pedig egyre tágult, ahogyan az anyaság intenzív ereje is kilátást engedett a pelenkák mögül. És arra jöttem rá, hogy ha az ember jól ír és érdekeset, akkor voltaképp bármiről írhat. És hogy ez a szabadság nagyon jó. Nincs annál nagyobb ajándék egy újságíró számára, mintha azt mondják neki, írj egy publit. 3500 karakter, egy hét múlva. A témát rád bízzuk. Oké? Naná, hogy az!

A linkelt cikk a Nők Lapja Egészségben jelent meg. Ha el akarod olvasni, kattints ide: A feljegyzések túlsó oldala


2011. május 3., kedd

Bendevárás

Kétség nem férhet hozzá, hogy ez a legkedvesebb cikksorozatom. Azt, hogyan gömbölyödik a pocakom a harmadik gyerekkel, mindenképp leírtam volna magamnak. De úgy hozta a sors, hogy a Kismama magazin is vevő volt rá. Én meg örömmel mondtam nekik igent.

Amikor Bíborka lányommal terhes lettem még 2001-ben a piacon fellelhető összes babavárós újságot megvettem. Pár hónapnyi olvasgatás után kiderült - felesleges pénzkidobás. A legtöbb dögunalmas. Kivéve egyet, amit mintha nekem írtak volna. Azonnal gyűjteni kezdtem és minden egyes annyira becsben tartottam, hogy képes voltam könyvkötőt keresni és beköttetni a rongyosra olvasott lapokat. Ez volt a Kismama magazin. Akkor persze még csak álmodoztam róla, hogy egyszer majd ide fogok írni.
Eredetileg olvasói leveleket kezdtem nekik írni - volt véleményem a cikkekről (megjelent) pár sztorim a babakocsis közlekedés nehézségeiről (megjelent) és amikor Borsika lányom született, természetesen azt is megírtam nekik. És az is megjelent.
Ekkor már kicsit vérszemet kaptam és jeleztem, hogy amúgy én újságíró lennék, és küldtem pár cikkötletet is. És bamm - az első megbízást követték a többiek! És hamarosan azt vettem észre, hogy minden hónapban írok nekik.
Újságírói munkát találni ugyanis nem lehet hagyományos úton. Ilyen állásokat nem hirdetnek, és ha mégis, akkor csak sok-sok tapasztalattal bíró embereknek. Mit tegyenek akkor a kezdők? Sokan panaszkodnak nekem, hogy hiába küldik be ide-oda az életrajzukat, semmi visszajelzést nem kapnak. És ebből azt a következtetést vonják le, hogy ide bizony protekció kell.
Pedig ez nem igaz. Az én példám is ezt bizonyítja. Szerkesztőként magam is megtapasztaltam, hogy jó újságírókban folyamatos hiány van és ha egy újság olyan embert talál, aki tud írni és időre szállítja a megrendelt anyagot akkor két kézzel kapnak utána.
Az egyik megrendelést hozza a másik, az egyik újság után jön a másik, mivel ebben a szakmában elég komoly fluktuáció van. Egyik újságból a másikba gyakran jönnek-mennek a szerkesztők és ilyenkor tényleg viszik magukkal azokat az újságírókat, akikben megbíznak. Az újságíró pedig azt veszi észre, hogy egyszer csak csőstül jön a munka és rengeteg cikket kell írnia.
Ez a fluktuáció dolog amúgy épp a Kismamára nem igaz, mert amióta én kapcsolatban állok velük a stáb szinte teljesen változatlan. Persze az évek alatt az én életem sokat változott és ezt a Kismama magazin nem tudta követni. Hiszen ez az újság csak ovis korig követi végig a gyereknevelés kérdéseit, az enyémek meg szép lassan kinőttek ebből a korból. A szülés, a szoptatás, a hozzátáplálás élményei szép lassan a múlt ködébe vesztek - ám mégis maradtam a lap olvasója, és ennek épp a stáb az oka.
Számomra ez az újság ugyanis attól különleges, hogy messzemenőkig korrekt szakmailag - és valami elképesztő módon személyes. A szerkesztők ugyanis a cikkek kapcsán rendszeresen bepillantást engednek a saját életükbe. Abba, hogy ők hogyan csinálják, hogyan csinálták. Az évek alatt szép lassan kiderült, hogy kinek hány gyereke van, hogyan szült, hogyan etetett és fegyelmezett. És ettől a személyes vonaltól az egész újság sokkal több, mint informatív cikkek özöne - olyan, mint egy mini-sorozat, egy blog vagy egy publicisztika. Nekem szól, akár egy jó barátnő.
Amikor kiderült, hogy Bende érkezik, és felkértek a terhesnapló megírására fél méterrel a föld fölött lebegve mentem haza. Igazi sztárnak éreztem magam.
És akkor még nem is sejtettem, hogy ez a kismamanapló mennyi bónusszal jár majd. Számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy a kilenc hónap alatt profi fotós, sminkes, stylist segítségével csodás képek készültek rólam. Sokkal több, mint ami az újságban megjelent. Egy óriási albumot teleragasztottam velük, és néha végignézem őket, mert sugárzik róluk minden szeretet és boldogság amivel Kisbendét akartuk és vártuk. És bár a tükör sem akkor, sem azóta nem ezt mutatja, mégis szeretem azt gondolni, hogy ilyen voltam. Ilyen éterien, sugárzóan boldog kismama.

Terhesnapló, Bendével - 1. rész

Terhesnapló, Bendével - 2. rész

Terhesnapló, Bendével - 3. rész

Terhesnapló, Bendével - 4. rész

Terhesnapló, Bendével - 5. rész

Terhesnapló, Bendével - 6. rész

Terhesnapló, Bendével - 7. rész

Terhesnapló, Bendével - 8. rész

Terhesnapló, Bendével - 9. rész

Terhesnapló, Bendével - Szülés!


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More